És olyan rendes kislány vagyok, hogy máris írok, pedig ma jöttem haza. Ja nem, 1 perccel múlt éjfél, úgyhogy tegnap.:P 

Regenerálódtam. Vagy mi.:P Mikor elmentem úgy éreztem, ha így folytatom bedilizek. Persze ez nem új érzés, gondolat, de tényleg súlyos volt. Teljesen eluralkodott rajtam az embergyűlölet, utálat minden iránt stb. Nem mondom, hogy nincs bennem ellenségesség a világ felé most is. De mérséklődött. Semmi értelme a dolognak. Nem teljesen mindegy nekem, hogy ki milyen? Akit ismerek és utálok, azzal nem véletlenül vagyok így. Illetve... Vannak emberek akiknek a személyiségét nem bírom elviselni, más különösebb ok nincs az érzéseimre. Akit nem ismerek, de egyből ellenérzéseim vannak, hát ez van. Végülis úgysem kell megismernem ezeket az embereket akiket mondjuk utcán látok. És ezek között is vannak értékesek. Na jó, nem szenteskedek itt. Nem akarom, és nem tudom a jót keresni, de nem akarok ennyire sok negatív rezgéssel rendelkezni. Addig nem érdekel a dolog, míg nekem nem rossz. De már az volt. És azért bevallom, van bennem egy olyan is, hogy én állítólagosan gyakorló keresztény vagyok, és közben meg ilyeneket mutatok a világnak, hát nem épp példaértékű.  Persze nem is akarok példa lenni, vagy követendő vagy akármi egyéb. De egy ateista ember is azt látja, hogy én hívő vagyok, közösségbe járok, ehhez képest meg utálom a világot, az embereket és csupa tövis vagyok. Noss nem tudom. Kicsit jobb akarok lenni. Énem egyik fele, és ez a nagyobbik, azt mondja, hogy ez az egész hülyeség. Nem tudok változni, sosem tudtam, csak amerre az élet formált, most meg jó irányba akarok. Jó irányba,már ez vicc. Minden vagyok, csak jó nem. Néha nem tudom, azok akik szeretnek, miért tesznek így. Bár velük más vagyok. Azt hiszem. De tudom, ha folytatnám azt az utat, a tüskés felszín teljesen eggyé válna a belsőmmel. És ezt nem akarok. Úgyhogy a kisebbik felem próbálja belém súlykolni, hogy jónak lenni nem rossz. Csakhát az ember ragaszkodik a rossz szokásaihoz. Én meg a rossz dolgokhoz. Ez valahogy bennem van. Ahogy nem tudom elengedni a fájdalmat sem soha... Ezt viszont mindenképp le kellene küzdeni. Hát, majd. 

Lenne még mit írjak, de nagyon fáradt vagyok. Holnap a nagybátyámékhoz megyek. (Vicces, hogy csak engem hívtak, de az öcséim egyből kijelentették, hogy jönnek. Pusza. Persze máskor csak fiú napot tartanak és akkor le vagyok szarva... Na mindegy.) Nincs kedvem, de rég láttam Annát. Ez motivál.:P Majd írok. Valamikor.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.