Körülmények... Vizsgaidőszak, betegség, még több betegség és stressz, ami ritkán hagy azt csinálni amit akarok.
Vagy én nem hagyom magam. Ehh.

Épp a csodálatos Brad Pitt féle zombifilmet nézzük, miközben próbálom összerendezni a gondolataimat arról, hogy mit is volna fontos éppen most leírni.
Ez nyilvánvalóan nem fog sikerülni, mivel bármilyen bárgyú is a film, Bence rajongása a zombik iránt rám is átragadt.

Hétfőtől ismét szorgalmi időszak. Betegségem okának kiderítése. Nem várt látogatás. Életmód és szemlélet váltás. Ezek várnak rám a legközelebbi jövőben.

Ééééés természetesen a hatalmas lelkesedéssel folytatott blogolás.

Elég sok helyről jön a késztetés, hogy újra írni kezdjem a blogot. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy elképzelésem végre megérett arról, mit is akarok. Tulajdonképpen ez nem sokban különbözik attól, amit 3(?) éven át műveltem itt, annyiban talán mégis, hogy érettebb és remélhetőleg kitisztultabb fejjel kezdek bele újra, ami lényegében annyit jelent, hogy igyekszem egy-egy méteres bejegyzésben legalább kevesebbet csapongani, ha leszokni teljesen nem is tudok róla.

Valamivel tematizáltabb kívánok lenni, tehát nem a mindennapjaim részletes leírásaival kívánom elütni a karakterszámot, mivel senki, de főleg én sem vagyok kíváncsi minden rezdülésre ami a szemeim nem épp felpattanása és a Bencével való összebújós elalvás között történik.
(Már megint túlbonyolítottam.)

Szeretem az életem, nagyon sok kiemelendő pillanat volt benne, amiket elszalasztottam az elmúlt 2 évben, amióta teljesen megszűntem írni. Ezen nyilván változtatni szeretnék, mert ami fontos az fontos. Bár egy darabig abban a tévképzetben leledztem, hogy elegendő fényképeken megörökíteni a pillanatot, valójában a kettő együtt működik igazán. Emlékmegőrzés is lesz a blog, újra.

Ezen kívül pedig reflektálni szeretnék a körülöttem lévő világra. Nem, mint egy rácsodálkozó kamasz (ezt elszalasztottam, amikor drámai kamasz szerelmeim taglalásával tereltem el a figyelmem mindenről), remélhetőleg kamasz létem már magam mögött hagytam, hanem, mint egy húsz éves lány, akinek igencsak megvan a véleménye mindenről.

Az igazság az, hogy továbbra sem érdekel, hányan olvasnak, vagy nem olvasnak. Nem szeretném magam  facebookon promotálni, mint egyes ismerőseim, de sehol máshol sem. Ugyanakkor rengeteg blogot követek, a legtöbb igen népszerű, bár egyik sem kifejezetten személyes blog. Ez viszont kissé tudathasadásos állapotba taszított és távol is tartott jó darabig az újrakezdéstől, mert nem tudtam dűlőre jutni afelett, hogy mit is akarok a blogírástól, egyáltalán milyen irányt szeretnék tartani. Az egyértelmű volt, hogy egyszer folytatni fogom, hiszen ez egyfajta függőség is, nehéz abbahagyni végérvényesen. Számomra legalábbis, különösen mivel 10 éves korom óta mindig írtam, hol ezt, hol azt. Aztán Bence befészkelte magát az írás életemben betöltött helyére és most ugyan pontosan annyira, esetleg jobban szeretem, mint akkor, de bizonyos részeket mégis vissza kell vennem önmagamból, mert 3 év sülve-főve együttlét után talán nem nehéz elhinni, hogy könnyű elveszíteni saját magunkat.Szóval tessék, itt az egyik ok, ami elindította ezt a szóáradatot.
Persze már csapongok.

Ezzel kapcsolatban a lényeg az, hogy nem érzem fontosnak már, hogy diy, bölcselkedős, roppant népszerű, kifejezetten politikai, avagy "kúlmaifiatalvagyok" blogot vezessek. Nyilván sok minden érdekel, ezek közül például pont az elmúlt két évben kiemelt helyet kapott mindenféle kreatívkodás (persze korábban is jelen volt, nem véletlen ötlet volt az ugyan kicsit más irányú, mégis kreatívnak vélt marketinges jövőkép...), de nem akarom beskatulyázni magam, nem akarok trendeknek megfelelni, sőt, nem akarok trendi lenni sem. (Nem azért, mert én annyira egyedi vagyok vagy jelenség vagy tudomisén, csak rosszul vagyok a gondolattól, hogy törekvésemmé válljon a kényszeres megfelelés bizonyos embereknek, igényeknek. Majd mindjárt kitérek erre zárójelen kívül is.)

Énblog szerettem lenni. Ez egy olyan "műfaj", ahol nincs kényszer és elvárás a szerző felé akkor sem, ha véletlenül nagyobb népszerűségre tesz szert. (Persze én sosem tettem, hál' Istennek, jobb, hogy a kusza gondolataim megmaradtak pár szem között.) Eközben pedig kitörhetek abból a körből, ami ezeknek az énblogoknak általában a sajátjuk, mégpedig, hogy kizárólag az egyén és apró-cseprő ügyei körül forognak. (Javarészt nyilván így is így lesz.)

Az összes egyéb belsőkényszerkülsőkényszer mellett pedig volt még egy löket amit valamiért fontosnak érzek kiemelni, ez pedig a Hello90 kezdeményezés. Sokat morfondíroztam rajta, hogy jelentkezzem- e, végül nemmel szavaztam az ötletre. A döntést fentebb gyakorlatilag meg is indokoltam. Azon felül, hogy nem vagyok jópofizós, írásban sem tudok az lenni (értsd: például nem haverkodok a szövegen keresztül az egész világgal, bocs), nem vagyok csak azért odamondós sem, mert azt várják tőlem (majd mondom, ha én érzem), valamint nem kívánok a 444-esektől tanulni, szintén bocs. Nem is igen van olyan újságíró az általam követett naponta (óránként) frissülő hírportálok szerzői között, akire követendő példaként tudnék tekinteni. Nem mintha újságírói babérokra szándékoznék törni, esetleg egyszer szakmai szinten, de az agrár területek jobban foglalkoztatnak jelenleg, illetve gyakorlatilag bármi, ami környezet- és/vagy természetvédelem.
Visszakanyarodva a pályázathoz (?), kisütöttem, hogy ha meg akarok nyilatkozni, megtehetem. Itt, a saját "birodalmamban". Úgy, ahogy akarok. Ez pedig tök jó, nem igaz?
(Természetesen fel sem merül bennem, hogy esetleg nem kerültem volna be, hiszen minden megnyilvánulásom kincset érő. Előfordulhatnak ellenvélemények, de a megfogalmazóik valószínűleg nem tudják mit beszélnek.;))

Szóval csak arra akartam kilyukadni, hogy újra írok. (Juppíí, tapsvihar, őrjöngés és ámokfutás!) Mindenféléről. Remélem az egyetem majd lesz oly kedves és hagy egy kis időt erre is.:)

Ez pedig olyan lett egy kicsit, mint egy új blog kezdete. Valamiért a legtöbben megindokoljuk, miért is kezdjük el. Most ideszórhatnék valami bölcsességet ezzel kapcsolatban, de inkább kihagyom. Legközelebb?:)

Akartam egyszer írni a Playing for change-ről, mert egy zseniális dolog, de ott a honlap (http://playingforchange.com/). Nyilván nem ez a legjobb dolog, ami kisülhetett az egészből (eleve, nekem  Grandpa Elliott az egyik abszolút kedvenc, csak miatta kéne New Orleans-ba utazni...), de fülbemászó, vidám és kedves dal, bár nem tavaszi hangulat, inkább nyár...:)

Ed Sheeran túlértékelt. Nyilván azok közül, akik a korosztályából befutottak kiemelkedik, de ez valahol annak is köszönhető, hogy annyi alapvetően tehetségtelen ember lett felfuttatva.

Persze kedves-aranyos a zenéje, de ahhoz, hogy olyan hiperelképesztőenfantasztikus legyen,mint ahogy beállítják még ki kell forrnia.
Nem, én nem hiszem, hogy az első album ne lehetne kiforrott és tökéletes.

Leginkább az zavar benne, hogy annyira Damien Rice-ra akar hasonlítani (aki az egyik isten a néhány közül), de attól, hogy a Give me love-ban pl. egyértelmű "utalás" (szerintem nyúlás) van az I rememberre, még nem lesz az a szint... Pha.

Közben Bence hazaérkezett és bejelentette, hogy 17000 Ft-ért vett vizipipadohányt, amitől most kissé égnek áll a hajam.

Így nem fogunk elköltözni a büdös életben. Ajánlom, hogy a baráti kör felvásárolja gyorsan legalább a felét, különben hosszú és véres háború elé nézünk...

Ez a legutóbbi bejegyzésem nem épp ideális állapotban született... Nem tudom józanabb fejjel enyhíteni a dolgot, mert akkor eszembe jut, hogy tegnap mennyire fájt a hegem a gyapjú kardigán érintésétől. Szóval ez mindennapos.

Most meg megfáztam, de újabban az ilyesmi nem szép lassan, szipogósan tör rám, hanem félig meddig ágyba dönt. Azzal, hogy nem vagyok már gimis, együtt jár, hogy nem kapok el minden szar náthát és influenzát a tüsszögő, taknyos osztálytársaktól, viszont így kiszámíthatatlanabb bacik próbálnak legyőzni váratlan időpontokban. Ősszel egyszer már voltam egy jó kis neocitrán, acc, teafokhagymaszalonnahagymazsír, c vitamin, strepsils kúrán.. De lázas akkor sem voltam, csak mozogni nem volt erőm. Most is hasonló, épp várom a teám és, hogy Bence hozzon nekem életmentő neocitránt.

Bence szerint én ilyenkor átváltok vajákos asszonyba. Betegségeim első napjaiban mindig rendületlenül hiszek a fokhagyma, vöröshagyma, lilahagyma szalonnával és zsírral alkotott legyőzhetetlen kombinációjában. Aztán persze amikor már a bőröm is hagymaszagú, a hangom meg még mindig kissé Barry White-ra hajaz, akkor kénytelen vagyok megadni magam a gyógyszeriparnak. De most vizsgaidőszak van és jobb, ha nem húzom az időt ezzel.

Tegnap volt a kémia és agromet vizsgám. Előbbi 3as lett, utóbbi 2-es, de ebbe semmi energiát nem fektettem be, csupán emlékeztem néhány dologra földrajztanulmányaimból.

Ma leginkább műszakit kellene tanulnom, de még a szokásos időelcsapó tevékenységeimhez sincs kedvem jelenlegi állapotomban.

meg tudnék szabadulni az időről időre előtörő rettegéstől. Nem igazán tudom, hogy ezt fejben hogy lehet csak úgy megoldani, hogy hát igen, 18 évesen volt egy "kicsi" rákom, és végül is nem gyógyszereztek tele csak kétszer kimetszettek egy "kicsit", de ennek a nyoma és emléke minden percben velem van, és ha el is felejtem egy időre, az időszakos nyilallás, heg körüli viszketés, hidegre-melegre-kellemetlen textilre való reakció emlékeztet. Néha nem a legjobbkor.
Különösen akkor borulok ki, amikor huzamosabb ideig tűz rám a Nap, bár idén nyáron már mérsékeltebb volt, csak kétszer akartam kifejezetten emiatt hazajönni a gólyatáborból azt hiszem... Meg olyankor, amikor hámlik a hegem körül a bőröm. És ha belefutok a rák szóba. De akkor is, ha bármely anyajegyem egy kicsit is fáj, vagy kicsit is változik. És jellemzően akkor, amikor közel kerül az ellenőrzés időpontja.
Most februárban kell mennem, előtte pedig röntgen, vérvétel... És majd uh is. A legutóbbi a félig telt hólyagon (amin remekül szórakoztam) kívül az derült ki, hogy inhomogén a májam (meg, hogy hátranyíló a méhszájam, ami majd a szülésnél lesz érdekes, de ezen még ráérek aggódni). Így elkezdtem a májamat is félteni és vagy emiatt a görcsölés miatt, vagy hamarosan felderülő okokból, de egyre gyakrabban érzékelek tompa fájdalmat azon a területen, mint most is. Így el is jutottam egy újabb alkalomhoz amikor retteghetek, nevezetesen amikor bármim látszólagosan ok nélkül fáj.
És egyébként nem hiszem, hogy bármely daganatos megbetegedéssel valaha küzdő egyénnek jót tesz a folyamatos rágódás ezen. Amitől még idegesebb leszek.
Elsősorban attól félek, hogy mi lenne anyukámmal és a nagyimmal, ha mondjuk meghalnék. Igazából nem nagyon akarom elképzelni, mert azt sem tudom velem mi lesz, ha egyszer ők már nem lesznek.
De ennél rettenetesebb azt elképzelni, hogy Bencével mi történne. Ha nem vagyunk együtt mindig aggódom, nehogy baj érje, egyszerűen csak azért, mert mocskos világban élünk. És ha vele bármi történne, nem mondom, hogy belehalnék, mert nem tudom biztosan, hogy 20 évesen bele lehet e halni a fájdalomba, de egy teljesen üres vázzá válnék célok, vágyak és érzelmek nélkül. Valószínűleg gondolatok nélkül.
Azt nem akarom elképzelni, hogy nincs jövőnk. Hogy nem tudunk összeházasodni, hogy nem születnek meg a vágyott gyerekeink, hogy nem egymás kezét fogva sétálunk át az életen.
Ez a féltés mindkettőnk életére kiterjed, csak hozzám közelebb áll a halálfélelem, lévén, hogy ha akkor nem érdekel a viszketés és hámlás most nagy eséllyel nem ülnék itt és írnék a félelmeimről...

Szóval nem tudom, hogy ezt hogyan lehet kiölni a fejemből, nem hiszem, hogy mondjuk egy pszichológusnak kéne kibeszélnem magam, mert épp eleget beszéltem már erről. Vagyis főleg tényként közöltem, hogy ez volt, ez van, élni kell tovább. Mert gyakorlatilag ha bárkivel beszélek erről, az vagy barát, vagy családtag, akik előtt semmi esetre sem kívánok összeomlani, elég volt annyi amennyi a bejelentéssel kijött. Ha pedig olyan kérdez rá, aki nem különösebben szoros kapcsolat, noss az előtt pláne nem fogok sírni, de sajnálni sem magam, elég a teljesen elhatárolódott szemszögből való közlés.
Vagyis lehet, hogy mégis beszélnem kéne még még még. De nem akarom ezt senkire rázúdítani már, mert lassan lassan 2 éve és beszélni tényleg beszéltem. Csak soha nem őszintén és mindent. 
Így maradt a kiírás lehetősége, de ez olyan, mintha be lennék zárva a fejembe. És ugyanott vagyok a végén.

Életem legélesebb emlékei kötődnek azokhoz a hetekhez. A fájdalom először, és másodszor (a két műtété), a mozgással járó fájdalom, a ránehezedő kabát... A mosakodás... A lehetetlen hajmosás. Anya és Évike arca. Amikor megtudtam a szövettant és Bence nálunk aludt.

Ezt most nem tudom folytatni, mert erősen kiülnek az érzelmeim a fejemre, ami meg egy térségben tartózkodik Bencével, és nem akarok beszélni.

Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

pfqjTFwjjjjjjjjjjjdpgggggíkgvn532uionv2pwfjiq3hnkrfm12pkri4hfnqwklenrjiq3hndfma, CKLWEHRIOH23IOHiqwofhWJÉQ HQ3UWHRF UI3Hsdfghjklél,nrtzuio,mndtzuiopjwighi3wojcn3iothuibwqbfjkewbg4zugtuivefisjbcwbpqohfoewhvnepwrfoewb

Oké, szóval a növénytan zh az nem olyan, mint egy gimis tz. Szarügy. A biosz alapvetően pillangószárny könnyedséggel repült az elmémbe az óidőkben, már ha vettem a fáradtságot és átfutottam kétszer. (Azt hiszem itt is vannak biosz tanulás nyomok.) Végül is ez sem lenne sokkal nehezebb, ha nem 1 éjszakát hagytam volna kismilliótrillió morfológiai cuccnak, meg ,hogy hogy szaporodik a növény, és hogy rendszerezzük a növényt és blááááááááá. Valójában másfél napja szoros kapcsolatban élek a tananyaggal, de másfél nap SEM elég.
Csak 1 kérdésem van: hogy fogok ebből levizsgázni??

Mondjuk kezdetnek bevonszolom magam az előadásokra, amikből ez a zh is lesz. Ha nem csak 1 db-on vettem volna részt, nyilván könnyebb lenne... Bár ennek ellentmondani látszik, hogy azok a csoporttársak sem tudnak semmi értelmeset összerakni a várható témákról akik benn voltak...

Challange. Not accepted.

Választási lehetőségem mondjuk nem sok van.

Lermontov: Álom

ÁLOM

A dagesztáni déli nap tüzében
feküdtem némán, égetett a seb:
a mellemet golyó találta mélyen,
és lassan folyt a vérem, cseppre-csepp.

Feküdtem árván, perzselő fövényen,
vad katlanszirtek bámultak felém,
csúcsok ragyogtak sárgán fenn a fényben,
s halálos álomban feküdtem én.

S egy estélyt láttam, messze, fenn, hazámban:
víg társaság, a fény kápráztató,
virággal ékes ifjú nők - s vidáman
közöttük éppen rólam folyt a szó.

De a vidám beszédre nem figyelve,
közülük egyik eltünődve ül,
s az Isten tudja, hogy miért, a lelke
baljós álomlátásban elmerül.

Dagesztánt látja - völgye mély ölében
látása ismerős halotthoz ér,
a mellén mély sebszáj tátong sötéten
s hűlő sugárral csordogál a vér.

(Áprily Lajos)

hogy annyi év után még mindig musical dalszövegek jutnak először eszembe amikor nagyon rosszul alakulnak a dolgok. Végül is, régen bármilyen szituációra tudtam egy részletet...

magyar szolgáltatói oldalakat böngészek (tehát olyanokat, ahol a cél az, hogy eladja termékét, éttermét, üzletét, stb.) úgy érzem, visszacsöppentem a 2000es évek elejére. Nem értem az igénytelenséget és/vagy giccset ami árad egyes oldalakról. Most épp Szentendrén keresek szombatra egy megfelelő éttermet/kávézót, de félelmetes, hogy hogyan próbálják csábítóvá tenni a helyeket... És ez talán még a kisebbik gond, de nem ülnék be ilyen -elnézést- összebaszott berendezésű helyekre. Miért nem lehet a koncepcióhoz ragaszkodni? Ha azt mondom, görög étterem, akkor az látszon is rajta... Biztos, hogy hatalmas sznob köcsög vagyok, de a körítés majdnem olyan fontos, mint az ízek. Persze ha életem legfantasztikusabb gasztrinómiai élményét adná egy ilyen hely, biztosan megváltozna a véleményem, de sajnos hála  a külsőnek, nem megyek be, hogy ez kiderülhessen.
Egerben beültünk egy förtelmesen design-olt kávézóba, noss, olyan is volt a kávé...

Egyszóval, én nem tesztelek. Kidobni való pénzem azért nincs.

Egyébként csak annyit akarok javasolni, hogy nézzenek szét az nagy külföldi blogvilágban a "honlapfejlesztők", vagy akárkik is követik el ezeket a gusztustalanságokat, hátha rájönnek, hogy nem csak az alap html giccs létezik.

mióta elkezdődött az egyetem. Szóval épp most jó egyetemistához méltón lógom el a napot. Valójában csak a műszaki szart és tesit, amit fölöslegesen vettem fel, mert, mert ebben a félévben nyilvánvalóan nem fogok bejárni. Olyan napot választottam, amin csak előadásaim vannak- a haszontalanabbak, plusz tesi után 2 óra lyuk... Szóval kössz nem. De ma még benézek, hogy odaadjam Nolának a beadandómat leadatás céljából. Csak ő még nem tudja.

Roppant mód idegesít, hogy folyamatosan az egyetemről kell nyilatkoznom. Olyan, mint régen az olyan kérdések, mint a "Hogy megy a suli?" vagy "Mi a helyzet a fiúkkal?". Kéérlek, majd ha közlendőm lesz ezekkel a meglehetősen sablonos kérdésekkel kapcsolatban, jelzem. Szóval mondjak valamit az egyetemről? Szívás. Nem minden tekintetben, de gyűlölöm az utazást, az idegenségérzetet, és a bolyongással töltött órákat (amikor 2 óra szünetem van, vagy meg kell várnom valakit valahol, de nincs mivel kitölteni az időt...). Korábban SOHA SEHOVA nem mentem kb. egyedül, képtelennek is éreztem rá magam, ezért ha nem volt kísérőm inkább elnapoltam a terveket. Nem kellett egyedül lennem soha. Kivéve persze, ha rám bízták a házat, de az egészen más helyzet és nyilván találtam magamnak társaságot akkor is. Nehezen barátkozom meg a felnőtt élet ezen pontjával, néha a városban sétálgatva szeretnék bekuporodni egy sarokba és csak sírni e borzalom felett. De hát egyszer ez is el kellett, hogy érkezzen. Közben pedig természetesen a töredékét sem töltjük együtt Bencével annak az időnek amit korábban. Vagyis a 0-24et. Valószínűleg az ő általános hiányával nehezebb megbarátkoznom. És ezt úgy, hogy az egyetemeink 10 perc sétára vannak egymástól... (Ő ugyanis BME építész.) Nincs mit tenni, időről időre csukott szemmel szurkolok, hogy mire kinyitom úgy 5 évvel előrébb legyek időben, de ez eddig nem vált be.

Az lehet, hogy egyszer majd kifejtem milyen is ez a szak, mert amikor korábban próbáltam kideríteni róla valamit a semmin épp egy fokkal jutottam többre. (Környezetgazdálkodási agrármérnök- Corvinus, ha esetleg nem írtam volna még le elégszer.) Talán egy gyakorikérdésekes okfejtést találtam, csupán az derült ki belőle, hogy nem kezdené elölről a szakra járó egyén és, hogy nem fog tudni elhelyezkedni a diplomájával. Szarügy, én ettől jelenleg nem tartok. Talán azért, mert nem Magyarországban gondolkodom.

Növénytant akartam ma tanulni. Egyelőre nem kerültem hozzá közelebb. De jövő héten zh, meg kémiából is, szóval valamit márpedig muszáj lesz produkálni.

Nem tudom a valódi blogos terveim vajh mikor valósulnak meg, ha... Bár az jobban érdekel, képes leszek e valaha is rendszerezni az életem-időm.

Ez egy rettentően szomorú este. Hivatalosabban már nem is lehetne vége a gimis éveknek. Nem vesznek körül színesszagos új füzetek, tollak és kacatok, semmi ismerős izgalom, csak az érzet, hogy holnap turmixgépbe nyomnak. 

Eddig egészen meglepően nyugodt voltam az egyetemre menés ténye mellett, tudva, hogy nem a fekete-fehér kockás köveket koptatom mostantól nap, mint nap, be is iratkoztam és furcsállottam is kellőképpen higgadt feladatmegoldásom. De rámtört a pánik. VÉGE a nyárnak, VÉGE a giminek, ezernyi ismeretlen dolog áll előttem, kezdve a tantermekkel és emberekkel egészen a mosdókig vagy a soroksári botanikus kertig... 

Még nem tudom, hogy gyűröm magam alá ezt a kezdetnek 6+1 féléves akadályt. Az biztos, hogy be fogok számolni róla. Szeretném visszakapni az osztályfőnököm, barátaim magam köré, de még a férgeket is... Utóbbiakból minden esetre teljes valójukban is jut majd néhány a kapálások során. 

És Good woman állapotban vagyok (Cat power). Ritka, de megesik. Így búcsúztatni a nyarat ami valójában már ősz igen kellemetlen. 

Bár a nyár utolsó napján végül is buliztunk.

aki kezdte ezt a blogot most egyetemre megy.

Hónapokat hagytam ki mind napló mind blogírásban, főleg, mert a tervek az idővel együtt folytak el mellettem. De most itt állok egy új életszakasz, új élmények és barátok előtt és próbálok új rendszert építeni az életembe.

Először is. Sikeresen felvételt nyertem a Corvinus környezetgazdálkodási agrármérnök szakára ami az első helyen állt a listámon (némi variálás után). Az első megkönnyebbülés után meg is ijedtem, tudva, hogy a többi gazdasági szakra is felvettek és aggódni kezdtem a döntésem helyességét illetően.
De azóta végig tudtam gondolni számtalanszor, túléltem a gólyatábort és lényegesen több információval rendelkezem a szakról valamint körvonalazódottabbak a terveim is, ezért 100%ig biztos vagyok magamban. Jelenleg. A tárgyfelvétel is megtörtént és várom, hogy belekezdjünk.

Ez volt az a nyár, ami felé hatalmas elvárásokat szoktak támasztani, az utolsó teljesen felszabadult 2 hónap. A saját várakozásaimnak megfelelt, sőt. 2 hetet töltöttünk baráti körben, Jásdon és Bakalin. Jásd ütötte a balatoni feelinget a maga viharaival, de annyira zseniális társaság jött össze és annyi faszságot tudtunk összehordani, hogy életem egyik legjobb hete lesz mindig. "Zsivilidavodkapókertankcsapdathereisahousegombaaaakössznemkurvárabevagyok
gombázvaesőtánctescokajakolbásztábortűzponthatárokstb"

Bakalin szolidabb volt minden, bár ha azt nézzük, hogy kihívták ránk a rendőrséget, annyival mégsem. Pöle néni bosszúja, kinek a nevét is félve írom le...

Voltunk Olaszországban 1 hétig Bence családjával. Nem leszek Bibione rendszeres látogatója, eleve Dél-Olaszországot preferálom, hála a nagybátyámnak, ettől függetlenül csodálatos hét volt. Az első külföldi út Bencével, az első közös tengerezés, Velence, Portogruaro (érdemes ellátogatni ha az ember Bibione-ban száll meg, nagyon szép és békés városka, egyébiránt inkább ott néznék szállás után legközelebb), napfelkelte, tengerparti éjszakai vizipipázás, pizza minden mennyiségben, scampi, sajtok, bringóhintó, minigolf... A szerencse szülötte vagyok.:)

Na most ezzel a röpke beszámolóval be is fejezem, de hamarosan csak összeállnak a dolgok.

eltelt néhány hónap mióta utoljára írtam, egyébként mint utóbb kiderült, egy lázas mandulagyulladással a testemben.

Azóta történt egy s más, legalábbis ha a 8 évig második otthonként funkcionáló iskolának az elhagyása jelentős eseménynek számít. És persze az érettségi.

Szóval a ballagás nyilván sok könnyet és virágot- meg ami azt illeti, virágport a tökéletesre fehérített blúzomon...- hozott, hiszen 8 év az 8 év. (Ahogy a Született feleségek 8 évada is, aminek nagy bánatomra épp így vége lett...) Felnőttem vagy mi, voltak mindenféle intrikák (pláne mikor az 5.es évfolyam királynőinek képzelve magunkat szőttük ördögi terveink a földszinti wc fülkék tetején ülve...), sőt, ami azt illeti, máig vannak ilyenek, amelyekről majd alkalmasint be is számolok, de előbb még hátravan egy kisebb ütközet.
És kísértettek nagy szerelmek, vagy szerelmeknek hitt barátságok, és persze voltak akiket én kísértettem, egyesek szerint üldöztem. Na jó, az inkább 2.ban volt jellemző, de a 10. bizonyos szempontokból mégis végtelenül izgalmas volt. Már amíg el nem csattant egy váratlan csók.
De végül is a 8 év arra is jó volt, hogy szinte a végére kiderüljön, hogy az a másik fél nincs is messze, szóval másfél éve teljes életet élhetek Bencével.
Szereztem sok barátot az évek alatt, néhányat elvesztettem közülük, de úgy gondolom, én vagyok a győztes.
Az emlékeim és mindaz amit tanultam az évek során mindig élénken élnek majd bennem. Ezek tettek azzá aki vagyok. Nem csinálnám másképp, nem bánom, hogy idejöttem, hogy ők voltak az osztálytársaim. De az is tény, hogy semmi pénzért nem csinálnám végig elölről. Néha úgy éreztem, hogy mindent kivesz belőlem az osztály, egyes emberek.
Túl sok konfliktusba kerültem az évek során, és túl sok bélyeg ragadt rám. Nem hiszem, hogy ez valaha változni fog, amíg én őszinte vagyok, a világ pedig képmutató, elkerülhetetlen a konfliktushelyzet. Mert rá kellett jönnöm arra is, hogy az sem segít, ha elnyomom azt ami én vagyok és előveszem a fagyasztott mosolyom, az ember maga ugyanolyan képmutató és szarkeverő marad.
Sokat tanultam az emberekről. Tanítottak a nagyszerű tanáraim is róluk, az életről, de valójában az osztály tagjain keresztül tanultam meg, milyen is egy közösség. Az emberek, akiket nem te válogatsz össze magad köré. És ez soha, sehol máshol sem lesz másként. Ahogy Zsuzsi mondta a ballagási beszédben, felfegyverezve lépünk ki az életbe. Kétségtelen, mert azt hiszem az emberi természet széles skáláját ismerhettük meg, nem tartok a meglepetésektől.
Nem fog hiányozni az osztály. Az érzés, hogy minden nap egy jól ismert közegbe megyek, még a konfliktusok is kiszámíthatóak, az fog. Nagy egészként azért kedveltem ezeket az embereket. De valójában az iskola épülete, a tanári kar, a biztonság érzete fog hiányozni. A mókás vagy szomorú emlékek többé nem a folyósón bolyongva kapnak majd el. Szerettem a környéket, ismertem a fák minden árnyalatát a különböző fényekben... Jó volt ide járni.
Összefoglalva, hálás vagyok az emlékekért, a sok nevetésért, de a sírásért is, a bölcs szavakért, a barátokért és szerelmekért, a tudásért amit magamévá tehettem, az elmúlt 8 év minden pillanatáért.

Az írásbelik eredményeiért azt hiszem nem. A matek már biztosan 3-as, valami 50 valahány %-al. Not bad.
 

Hogy a környezetvédelem óráknak haszna is legyen (plána, ha jövőre ugyanazokat tanulom, mint itt), megnéztük a fentebb említett filmet. Amiről esszét kell írnunk, vagy olyasmi. Nyilván nem kihívás, mert egyrészt mindenkinek van véleménye a kérdésről, másrészt én akár még zöldnek is vagyok mondható, bár fához nem láncolnám magam. Egy shotgun meggyőzőbb.
Ja, hogy mi is a kérdés. Globális felmelegedés, nyilván. Annyit foglalkoztam már ezzel, hogy akár a fülemen is jöhetne ki. Kerületi környezetvédelmi versenyt is nyertem, vagy mi volt az, még ifjú és lelkes koromban. Amikor hajlandó voltam versenyezni. Na mindegy.
A véleményemet kellene megfogalmazni a filmről, a felvetett problémákról, de nem is tudom, hogy kezdjem. Mert annak ellenére, hogy azt gondolom, jelenleg az egyik legfontosabb dolog a világon a környezetvédelemmel való foglalkozás, nem vagyok róla meggyőződve, hogy valaha is globális változás következhet be. Miért? Mert ha egy 22 fős osztály megnézi ezt a filmet (de nézhetne mást is ebben a témában), jó eséllyel a fele nem fogja fel, mit látott. Vagy egyáltalán nem érti, vagy nem hajlandó elfogadni, vagy képes amellett kardoskodni, hogy az egész bullshit, kitalálták, ja és ha 100 év múlva egy kicsit élhetetlenebbek lesznek a körülmények, hát kit érdekel? Már nem leszünk itt. Mi. Persze ha a fele érti és megteszi azokat a kis dolgokat, amiket magánemberként tehet, az már jó. Másrészt hiszek abban, hogy nyomást lehet gyakorolni az elsősorbani felelősökre, de amíg erre egy csepp motiváció sincs az emberek többségében...
Gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne az emberek hozzáállásán változtatni. Egyetlen értelmes dolog jutott eszembe. Mindenkivel meg kellene szerettetni a természetet még gyerekkorában. Amikor a legfogékonyabb mindenre. Nem tudom engem mi tett olyanná, amilyen vagyok, hogy mennyi szerepe volt a természetszeretetem megszerzésében a falun töltött éveknek, vagy annak, hogy apám székely, aki igazán a természetben nőtt fel és az ő érzésvilágából kaptam valamennyit én is, de valamiért már 11 évesen érdekelt a kérdés és törődtem vele (és National Geographicot olvastam az értelmetlen tinilapok mellett). És a meghatározó nyilvánvalóan a süni tábor volt, és azt hiszem az kéne minden gyereknek. Megismerni, megszeretni a természetet, látni a csodáit és együtt élni vele. Mert már az én generációm félresikerültebb tagjaival is nehéz ilyen dolgokat megérttetni. Akár annyira alap dolgot, hogy ne szemetelj. Ha nem érted a kérést, menj el a Farkas erdőbe és nézd meg, mi van benne, körülötte. Hihetetlen.
Másrészt témába vág, hogy amíg az, elnézést, de tény, barna bőrű barátaink rendre felborogatják a szelektív hulladékgyűjtőket, szétszórják a tartalmukat, és így kb. fölöslegesen gyűjtjük oda a dolgokat, még amit magánemberként teszek is hasztalan. Ha télen a papírért felborítják megértem. De nyáron ezt semmi nem indokolja. Vagy a szinesüveg gyűjtő borogatását. Ugyanis egyszer sem láttam még ép üveget kikerülni (egy szigetre néz az ablakom, szóval naponta találkozok ezzel), de legalább amit kiszórnak, azt ott is hagyják. Gratulálok.
Hát, nem is tudom mit akartam még írni. Mivel beteg vagyok, nem forog túl jól az agyam, ráadásul 20 perc múlva elindulhatok a vélhetően túlzsúfolt veresi buszhoz, azt hiszem ez nem fog jót tenni. Itthon maradni sincs kedvem, anyámmal a viszonyom ismét a béééka segge alatt van, hát fuck. Én aztán ezzel már nem tudok mit kezdeni.

Btw, a film jó. Érthető, érdekes, jól felépített. A politikai propaganda része annyira nem kéne, sok irreleváns részlet van benne, de ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, elgondolkodtató mindenképp.
 

ahogy nézem. Vagyis a rendszer csöppet instabil. De mindegy, nem ezért vagyok itt.

Tegnap elgondolkodtam azon, hogy mikről is írok úgy általában. A blogon a kérdés inkább a múltra vonatkozik, ami tartalmazza a sulis, néha sport, néha politika, néha csak szürke felhők leírását. Nem tudom mennyire állt ez közel ahhoz, amivel indultam, azt hiszem kissé céltalanná vált ez a blogolás dolog. Mármint időközben mindig voltak dolgok, amiket fontonak tartottam volna itt megörökíteni, közzé tenni, ha csak egy ember is téved ide, de aztán a majd később-ekből soha lett, szóval valahol elrontottam. Másrészt meg a kérdés vonatkozik a naplómra is- amit szintén szörnyen elhanyagoltam az elmúlt hmm, 1 évben, bár kevésbé, mint a blogot, ott legalább igyekeztem bepótolni az események leírását. Csakhogy ezzel a sok lemaradással eljutottam oda, hogy gyors összesítéseket kell gyártanom és kimarad az, ami a lényege volt valójában mindkét dolognak énkereső kamasz koromban (bár ha ez múlt idő, szeretném tudni, most mi vagyok, így jelentős 19 évvel...), nevezetesen, hogy a gondolataim, érzelmeim és az ezekben végbemenő változások meg legyenek örökítve, főleg azért, hogy kellő értékben képes legyek feltérképezni magam az adott helyzetekben és ne legyenek olyan problémáim, hogy "ez a reakcióm most honnan jött?" ami manapság megesik olykor. Na de amihez valójában ki akartam kanyarodni, az az volt, hogy a naplómba ha spontán írok (vagyis nem tervezgetem napokig, hogyan vegyem föl a fonalat), annak az a szomorú oka, hogy Bencéve összekaptam valamin, vagy nem csak összekaptunk, hanem igazi sírós-üvöltős-nembeszélős-ön és közgyűlölős veszekedést tartunk. Ami valójában nagyon szomorú és rossz képet fest az életünkről, mert általában nem ilyen. Bár ilyen is, végül is most is összekaptunk, de ez nem vátoztatta meg a tegnap eltervezett posztom eltervezett témáját (igen rosszul kanyarodtam ebbe a mondatba).

Valójában elég egyszerű a közölni valóm. Csak mert rájöttem, hogy még sosem tettem meg itt. Nem mondtam még el, mennyire szerencsés vagyok. És, hogy miért is. Nyilván számtalan dolgot feltudnék sorolni (már akár csak azt is, hogy élek, mint arra a végés a bal melem fölött gyakran emlékeztet- és majd meg is mutatom, mert csúnya, szörnyű és mégis, ezzel én még mindig hihhhetetlenül szerencsés vagyok), de most csak Bence a lényeg, az a hihetetlenül nagy szerelem, amit kaptunk (mert én hiszek Istenben, ha semmi más nem is, hát a szerelem feltétlen bizonyíték a számomra).

El kell mondanom, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért olyan barátom van, aki minden nap elmondja, hogy szeret. Aki akkor is rám tud nézni, és őszintén mondani, hogy gyönyörű vagyok, amikor egész nap mosogatórongynak érzem magam. Aki mindig csodálatosan édes meglepetéseket tud kitalálni nekem. Akivel bármikor együtt tudok mókázni, hahotázni, szidni bárkit (ez persze csúnya dolog, bizony-bizony, de azért van ami nem változik- vagy ezt már írtam?), finomakat enniinni, mert értékeli a jó dolgokat, és ha már itt tartunk, értékeli, ha csinálok neki BÁRMIT, vagy olyan nincs, hogy tegyek is valamit a jobb megjelenésért, és ne tegye szóvá, milyen szép vagyok. Bármikor, bármit elmondhatok neki, ezzel együtt megtanított könnyebben kimondani dolgokat.
Szerencsés vagyok, mert végtelen türelemmel igyekszik a fejembe önteni a matekot (3as tz, pedig hihetetlenül buta módon rontottam el dolgokat, de ez az én bukás elleni korábbi küzdelmeim mellett aranyérem), és végtelen türelemmel kérdezi ki a törit. (Vagy a föcit, ha épp abból érettségizek. Fenn maradt velem szóbeli előtti éjjel végig és hallgatta a tételeket hősiesen.)
Minden reggelem megszépíti, amikor megérkezik hozzám, vagy amikor a simogatására ébredek (bár többnyire ő az enyémre, vagy valami alattomosabb ébresztési módszerre), de mivel általában együtt alszunk, ezért egyszerűen csak az összebújva alvások és így ébredések is.
Szerencsés vagyok, mert minden reggel megcsinálja/behozza a reggelim, amikor együtt vagyunk (szóval akkor egyértelműsítek: hétfőn és kedden nem alszunk csak együtt, nem tudom, hogy lett ez a rendszer, de ez van), hajlandó segíteni a takarításban (bár ugye ketten koszolunk, de hány pasi csinál ilyet), segít a kisöcsémnek is a tanulásban ha kell, kibírta azt a sok sok hónapot amíg édesanyám nem kifejezetten fogadta el a létezését-sem, és eljutott odáig, hogy néha nem vagyok benne biztos, anyám melyikőnket szereti jobban.
Ezermillió dologért lehetek hálás, Miatta, és Neki is, végtére ő néz szembe minden nap a kihívással ami jelentek. És az élményekért, amiket együtt éltünk át.

Sokáig nem hittem benne, hogy létezik valódi szerelem egyáltalán, meg abban sem, hogy 40 alatt az ember eltervezheti, hogy kivel éli le az életét, mert hát hogyan is valósulhatnak ez meg. Ez a kép megvátozott, de nem azért, mert szerelmes kis kamasz lettem, hirtelen minden rózsaszínné vált és elkezdtem tündérmesékben hinni. Persze az első hónapok a rózsaszínnél és mese színűbbek voltak, de azért hamar a valóságban találtuk magunkat. Daganat, a nővérem eltűnése, családi dolgok, és aztán követhetetlenül sok konfliktus, mert végül is a mézes hetek is elmúlnak egyszer. Szóval egész más világban találtuk magunkat. Nem a kamaszos álmok tartottak össze minket. Egy darabig nem értettem a válásokat, aztán meg azt gondoltam, mégiscsak jó találmány, miért láncolnánk össze embereket, aztán meg megfejtettem és arra jutottam, hogy az egésznek semmi értelme. Vagyis abban hiszek, hogy ha 2 ember egyszer eljutott arra az egyébként nem kis felismerésre, hogy márpedig a másik az Az a bizonyos, az nem véletlen. (Intelligens emberekről beszélek, nálam ez az alapja mindennek, és ezért aztán lehet utálni.) De minden kapcsolatért keményen kell dolgozni, az első perctől, nincs pihenő, hogy akkor én most lusta vagyok ehhez vagy ahhoz, meg igazából beszélni sincs kedvem, kiszállok 1 hétre. És ha az egyik kapcsolatnak vége (csak persze más egy pár hónapos, esetleg évekké húzott valami, meg más egy évtizedes házasság, és én most erre koncentrálok), attól még a következőben ugyanúgy meg kell dolgozni a másik megtartásáért. És őszintén szólva azért is, hogy miközben a másik érzéseinek szintentartására törekszel, a sajátjaid se hűljenek ki, mert ez egyéni feladat is. Például, hogy képes legyél minden nap értékelni a másikat. És emiatt boldognak érezni magad.
Jó idő volt, mire egyáltalán megengedtem magamnak ennek az örökre együtt dolognak a gondolatát. És még több időbe, mire el mertem hinni. Mert nem az volt a kérdés (az első percben sem), hogy én én magam őt akarom e, hanem, hogy bízhatok e benne annyira, hogy ezt elhiggyem. Hogy lehet e ez őszinte, vagy ártatlan hazugság. Csak pillanatnyi, hogy ezt érzi, vagy stabil. De megismertem, minden hibájával és tökéletességével együtt, a családját, az értékeket amiket kapott, és biztossá váltam magunkban. És azóta megharcoljuk a harcaink nap, mint nap, azért, hogy a mostanra tökéletesen felépített álomvilágunk- ami tartalmazza a jövőre összeköltözéstől kezdve a gyerekeink nevein át azt is, hogy idősen hol és hogy akarunk élni, és közben mit teszünk meg ezért- felépülhessen a valóságban is. Veszekszünk és megbeszéljük, ha kell többször, addig amíg fel nem számoljuk a problémát (bár van amit naaaaagyon lassan sem lehet, de azok icipici hülyeségek, és valószínűleg csak én vagyok extrémen tolerancia nélküli), és ha más jellegű problémánk van, azt is megbeszéljük, őszintén és nyíltan. És meglepjük a másikat spontán, időről időre, mert ez fontos, bár nem tudnám megmondani, miért. És ha már nagyon kezdünk bepunnyadni és unalmasakká válni, csinálunk valamit, ami kimozdít. Stbstb. Nem találtuk még föl a spanyol viaszt szerintem, de igazából nem hiszem, hogy a jó kapcsolatnak tényleg vannak titkai. Mert a szeretet, tisztelet, köszönet, stb. nem titkos dolgok. Talán csak túlbonyolítják az emberek. Nem tudom mi romlott el a világban, ami miatt már senki nem hisz abban, hogy lehet az embernek csak egy, de nagy szerelme, bár valószínűleg ha mindaz, amit leírtam, csak úgy eltűnne, akkor ott vége lenne a szerelembe vetett hitemnek. De mivel az ő nagyszülei és szülei is együtt maradtak (ellentétben az enyéimmel, és az ismeretesen "jó" házasságú dédszüleimmel), ezért abban is hiszek, amit például Évike szeret szajkózni, hogy mennyit ér a jó családmodell. Hát olyanom nekem nincs, helyette teljes bizonyossággal hiszek a szerelem+ intelligencia páros verhetetlenségében, valamint mióta az eszemet tudom léteznek bennem az anyai ösztönök (vagyis konstans a tökéletes családot terveztem és hogy hogyan lehetnék tökéletes anya), ezért 19 évesen már épp tartok ott, hogy a majd' 10 év múlva esedékes baba vállaláshoz a tökéletes apajelölt már meg legyen.:)
Egyébiránt van még egy teóriám, miszerint nem létezhet még egy ember a Földön akinek megegyeznek a vágyai az enyémmekkel, mindenben, szóval ha ő nem, akkor nincs esélyem.

Ez azt hiszem, hogy borzasztó hosszúra nyúlt, és csak nem így terveztem, de úgy tűnik nem tudok elszakadni önmagamtól egy csöppet sem, legalább annyira, hogy ne fűzzek be 2 gondolat közé 4 másikat zárójelekkel, de hát ez van. Hamarosan jelentkezem. Csak hogy véletlenü se tanulással töltsem az időm.

a blog.hu még mindig összeesküvéseket sző ellenem. Hihetetlenül ritkán jut időm írni, de még így is az esetek felében eltűnnek a bejegyzéseim. (Ez nem pontos, egyszerűen nem másol, nem ment, nem tud beilleszteni...) Ez még az előző admin felületen zajlott, most átkapcsoltam és nagyon remélem, hogy mostantól nem lesz ilyen bajom, mert az elmúlt években többször gondolkoztam a költözésen az ilyen esetek után, de nem igazán szeretném megvalósítani.

Legutóbbi bejegyzésem Raikkönen visszatérése fölötti örömömről szólt (volna) és a kapcsolatomról a forma 1-el, mióta elment, de ezt most nincs kedvem megismételni.

Valójában  nem is tudom mit írjak, pedig mostanában töprengek az ide szánt témákon. Valójában azt hiszem a végzősök agykapacitása igen összezsugorodott dolog, ahogy a társadalmi élet is. Pénteken ahelyett, hogy Zalánnál buliztunk volna, délután 5-kor kidőltünk és másnap délelőtt keltünk föl, bár állítólag közben Bence többször is próbált készülődésre bírni. És az a szomorú, hogy nem nagyon sajnálom a dolgot, mert hihetetlenül fáradt és kiszipolyozott voltam. De tegnap hatalmas Rizikó partit tartottunk Krissék új lakásában (régi szép Padlások...), amiben valamiért az először játszó Kriss nyert, holott ennyi erővel én is nyerhettem volna, mert én sem játszottam még. Sunyi stratéga. De legalább nem szoptunk ki (Bencével voltam 1 csapat, mert 7en voltunk) az elején, mint Viri. Mariann meg vérbosszút fogadott, úgyhogy legközelebbre jók a kilátások...

Közben elmentem ebédelni és kis családom kellőképpen felbaszott ahhoz, hogy abbahagyjak minden előzetes tevékenységet. Vannak dolgok, amik nem változnak. De a jelenlegi kilátások szerint van esélyünk rá, hogy szeptemberben eltudjunk költözni Bencével az én lakásomba. A kérdés az, fenn tudjuk e tartani magunkat. De talán igen. Túl gyakran tör rám, hogy el innen. Szóval lehet, hogy a szobám hiányozna, de kevésbé, mint a lakótársaim...

 Többé kevésbé sikerült végre kivitelezni az új külsőt. Szerintem fasza lett. Most saját képeket használtam a fejléchez, szóval most már három teljes képen látható vagyok. 
Vagy nem.:)

Semmi egyebet nem áll szándékomban írni, csupán csatolom az előző küllem pillanatképét.:)

 Most nem méretezgetek meg ilyenek, szóval csak ennyi. Annak ellenére, hogy fenn a cím mindig belóg a fejlécbe, azért sokkal jobban néz ki most a blog. 

Most fejeztem be a Naplót, és kellőképpen megérintett ahhoz, hogy írjak az élményről. Bár kissé eltávolodtam ettől a hatástól, mivel utána néztem, hogy úgy egyébként mit tud még mondani róla az internet, ami részben hiba volt, mert sikerült a kuruc.infora navigálni, aminek létezése már önmagában felháborító számomra, de amit végül itt találtam, arra már szavakat sem igen találok. http://kuruc.info/r/39/43306/ Egyfelől ez. Ahogyan megbízhatóbb oldalakon olvastam, bizonyítva lett, hogy a napló eredeti, tényleg az a 13 éves kislány kezdte el írni, akiről hiszik a "holokauszt-propaganda" által megtévesztett olvasók. És én ennek kívánok hinni. Egyébként is idegesítenek a konspirációs teóriák, tipikusan csökkent intelligencia hányadosú emberek koholmányainak tartom őket, de ez meg itt most fel is háborít. Mert egyfelől a professzor által fesorolt érvek felét kapásból megtudnám cáfolni (kezdve ott, hogy egy ennyi idős lány nem írhat ilyen stílusban, mert miért ne? 13 évesen én is írtam már naplót, koromat meghazudtoló fordulatossággal. Pedig nekem nem kellett annyira felnőnöm. És főleg amiatt, hogy tudom én magam milyen stílusban írtam 13-14-15 évesen gondolom, hogy ezt nem egy felnőtt FÉRFI írta), másfelől meg nyilvánvaló, hogy nem tényekről van szó, nem hamisítás miatti jogos felháborodásról, hanem egyszerű zsidógyűlöletről. Ha még alapot is adtam volna az olvasottaknak ez a rész "Mindebből az derül ki, hogy Otto Frank - mint a zsidók úgy általában - egész életében egy dolgot tartott szem előtt: miképpen lehetne mindenből és minden körülmények között pénzt csinálni." tökéletesen hiteltelenné és gyomorfogatóvá teszi az irományt. Majd pedig még ebbe is belenéztem: http://kuruc.info/r/39/36213/ és tulajdonképpen csak egy kérdés merült fel bennem. Hogyan lehet ennek létjogosultsága ma Magyarországon, de egyáltalán a világon? Vagy talán senki nem veszi ezt komolyan? Sajnos ezt nem hiszem.
Minden vád ellenére fontos ez a könyv, szerintem. Lehet, hogy nem egészen eredeti. De lehetne. (Ismétlem, én ezt nem hiszem.) Ez megtörtént ezrekkel, százezrekkel. És nem szabad ezt elfelejteni egyetlen percre sem, főleg amíg léteznek olyan emberek, akik még mindig az egyes "fajokat" (de borzasztó ezt leírni) képesek okolni saját életük nyomorúságosságáért. Mint a fentebbi példa mutatja.
Igen, ez érint engem személyesen is. Bár én az életemet köszönhetem a történteknek. Az én dédnagyapám volt olyan szerencsés, hogy egy jó ember elbújtatta és nem találták meg. Ez alatt pedig a felesége megcsalta a dédnagyapámmal, így lett az én szeretett nagymamám. De a mostohaapja a nevére vette, hogy biztonságban legyen, és nem adta ki a dédapám sem. Neki magának nem lehetett gyereke, ellenben ő is rendszeresen csalta a nagymamám édesanyját. Ivott és nőzött. Mégis jó ember volt. És, nem, a dédapám sem elítélhető, nem hálátlan zsidó, sem nem a dédnagymamám, hogy mi miért történt nem számít és nem kívánom leírni itt, egyszerűen az a lényeg, hogy meghalhatott volna apapa, vagy a nagymamám még csecsemőként, de nekik szerencséjük volt. És azért az életért, amit számukra biztosított a nagymamám mostohaapja, névadója, mindig hálás leszek neki és tisztelettel gondolok rá. Neki nincsenek utódai, de nekünk meg kell őriznünk az emlékét.
Szóval nem tudom. Rosszul viselem a rasszizmus, antiszemitizmus legcsekélyebb megnyilvánulásait is.

 Ezzel megérett az idő az írásra. Ugyanis elveszik a lehetőségeim. Jó apám, akinek minden egyes tanácsa csak okoskodásnak tűnt, mindig azt mondogatta, még reménykedve formálhatóságomban és jobb szóra hajlásomban, hogy tanuljak meg mindent alaposan, de legalábbis annyira, hogy a koponyám mélyéről elő lehesen hívni egy bizonyos szinten, mert nem tudhatom, mit talál ki az aktuális kormány, nem tudhatom, milyen helyzetben leszek az érettségi előtt. Én meg felsőbbrendűségem- mert hiszen én már 16 évesen úgyis jobban tudok mindent- teljes tudatában legyintettem minden szavára, kijelentve, hogy mivel minden oktatást érintő változtatásnak 2 év a lefutási ideje, engem meglepetések már nem érhetnek, minden úgy lesz ahogy azt elterveztem. 
Na hát nem. És ezt köszönöm sok ezer kortársammal együtt, akik hasonló cipőbe kerültek most, mint én. Végül is nem arról szól a dolog, hogy én rossz vagy jó tanuló vagyok e, hoztam a kötelezőt olyan színvonalon, amivel tavaly bőven bekerültem volna szinte bármelyik általam kiszemelt szakra, államilag támogatottan. (No persze nem nemzetközi kapcsolatokra gondolok.) Tulajdonképpen ha szorgalmas kis hangya lettem volna is az elmúlt, számomra 13 évben, akkor is ugyanabban a helyzetben lennék, mint most. Mégpedig, hogy a 250 össz. gazdasági karokra beférő államilag finanszírozott diák közé nem fogok tudni beférni. És ez minden esetben így lenne, mert az biztos, hogy van nálam, a szakok között szétoszlatva 250 kiválóbb korombéli. Azt pedig tulajdonképpen nem sajnálom, hogy nem tanultam meg a kémiát, vagy a fizikát, szóval apámnak nem is ebben volt igaza, de tény, hogy megváltoztatnak körülöttem mindent, ahogy kell. 
Felnőttem abban a hitben, hogy ha tanulgatok, jól érettségizek és mondjuk produkálok még nyelvvizsgát is, teljes nyugalommal várhatom, hogy lesz egy állami hely számomra is. És most jönnek, és azt mondják, hogy nem. De még ez sem 100%, annak ellenére, hogy 1 hónapom van leadni a jelentkezésemet. Tehát döntsek úgy, hogy nem tudhatom, mennyibe is fog kerülni a képzésem, nem tudhatom, pontosan hova hány hely jut, de még azt sem, érdemes e államira beadni, mert ideláncolnak. Pedig dolgoznék én itt, még ha marketingesnek, vagy rendezvényszervezőnek, vagy lakberendezőnek, vagy tájépítésznek, vagy bármi egyébnek is képeznek fölöslegesen- hisz ide semmi ilyesmi nem kell, ha lenne lehetőség. Bármire. De pillanatnyilag nem látom icipicit sem biztosítottnak a jövőbeni elhelyezkedésem. Mert most akkor mindenki menjen szakmunkásnak, meg mérnöknek, meg tudósnak? (Nem mintha a kutatók, vagy a mérnökök sokkal jobban szeretnének itt maradni, amíg ezeken a területeken sincs annyi lehetőség itthon, mint máshol.) És ha én nem vagyok fizikusbiológuskémikus agy, de sőt meg pláne, még csak nem is bölcsésznek készülök, és gazdasági karra sem azért tervezek menni, mert hüdesokpénzt akarok keresni, akkor mégis mit csináljak? Persze megteremtették a lehetőséget a magam fajta szorgalom hiányos (de mint mondtam, 250 helyre a szorgalom is édeskevés), ráadásul csóró diákoknak. Diákhitelkeret bővítés! Nagyszerű ötlet, szeretném, ha az úgyis az én vállaimra hulló devizánk mellé még becsatolhatnám az 5 éves mindegymilyen képzésem összegét, amihez nyilvánvalóan jönnek még lakhatási költségek, az egyetem nem tandíjban megjelenő költségei, stbstb. Mert azért a diákmunka nem fog fenntartani. Persze ilyenkor jön, hogy az ember egyszerűen lemond az arról való ábrándozásról, hogy összeköltözik a barátjával, ezzel csökkentve a felmerülő plusz költségeket. Aztán majd 30 évesen elköltözhet, talán...
És egyébként nem az a baj, hogy nagyobb része lesz a felsőoktatásnak önköltséges. Még a szerződésre sem tépném a hajam, ha tudnám, hogy lesz itthon lehetőségem. Ha lenne rá esély. Hiszen ki akarja otthagyni a családját, váltani az anyanyelvéről, stb. De ez van. És borzasztóan igazságtalannak érzem azt, hogy a tavaly érettségizettek megúsztak mindent (amennyire én tudom), mi pedig idén hatalmasat szopunk. Csak így. Hogy lehet pár hónappal az előtt ilyet kitalálni, hogy diákok érettségiznek és felsőoktatási intézményt választanak? Működik a tandíjas rendszer máshol is, de nem lehet ilyen pénzek kifizettetéséről csak így hipp hopp dönteni. Valóban más sem kell a nyakunkba, csak még több adósság. 
Összekuszálódtak a gondolataim, mert hihetetlenül dühös vagyok. Úgy érzem elveszik az alapvető jogaim, lehetőségeim. Eddig is voltak önköltséges diákok, de meg volt a lehetőségük bekerülni a támogatottak közé. Volt miért tanulni. Én most úgy érzem, az egész fölösleges. Nem akarok hitelt fölvenni, de nincs más opció. 
Elszomorít az ország, ahol élnem kell. Nem akarok bőszebb politizálásba belekezdeni, túl sokat foglalkozom vele így is. Családi ártalom biztos, csak én egy egészen másik oldalon állok, mint apám.
Szeretnék egy szakértői kormányt, de legalábbis másikat, olyat amelyik visszacsinálja a megszámlálhatatlanul sok elbaszott döntést, az alkotmányt, na meg visszaadja a cigimet a söröm mellé. Ez nyilván a sor végén van és nyilván sokan ujjongva fogadták ezt, hát én nem, akkor sem, ha már töredékét nem szívom el annak, mint mondjuk 1 éve. A sör és a kávé együtt jár a cigivel, számomra. Ugyanakkor elfogadnám azt is, ha a tulajdonosok szabadon dönthetnének csehójuk dohányzó vagy nem dohányzó mivoltáról. Azt pedig mindenki maga dönti el, bemegy e, vagy sem. De ez eddig is így volt, jártam már több helyen, amik nem dohányzóak voltak, én nem szerettem annyira. De sokaknak nyilván az felel meg. A dohányzó helyekre pedig nem volt kötelező járni. De kocsma cigi nélkül?
Azt gondolom, hogy a dohányipar önmagában épp elég nagy biznisz ahhoz, hogy minimum egálba hozza az adójával a dohányzás miatti megbetegedések kezelésének finanszírozását. Az pedig, hogy vállalja e ezeket a problémákat az ember, egyéni döntés. De itt már nincs olyan lassan. 
A további sablon vitás kérdésekhez már tényleg nem fűzök semmit, egyébkéntis aggódom, hogy megtalál a Gondolatrendőrség, szóval befogom.:) 

Egyébiránt minden kiváló, én tanulok, hogy fizethessek, meg tolom Rubint Réka alakformálását (mondjuk nem alakformálni, hanem csak hogy a tökéletes alakom végre tökéletes izmokkal is rendelkezzen, meg talán mert 30 évesen már mozdulni sem fogok tudni ha kitartok az anti sportolás mellett...) Emellett most mókás nézni Bencét ahogy gyúr (ki találta ki ezt a szót?). De itt vannak a kis rózsaszín súlyzók, nekem is jó estém lesz még. Ki kell adni a feszültségeket. Bár jobb szeretnék pont egy sört, egy cigit és a társaságot.:) Majd holnap este, jó is lesz a már egyetemista/fősulis meg mostanság érettségiző barátokkal megbeszélni, hogy ők épp hogy nem szoptak illetve hogy szopunk mi. Fuck yeah, én nem tudom hogy építek magamnak életet. Talán az a jó remény, hogy a 20. szülinapomon világ vége lesz. Csak azt győzzük kivárni. 
Addig sex, drugs, rock'n roll? A drogokat kihagynám, de egyébként ugyanott vagyunk lassan. Jó világba születtünk.

Upd.:

diákhitel (fn.): A fiatalok tanulmányai során nyújtott állami hitel, amely az adósrabszolgasággá nevelésre készít fel. Sokkal finomabb és forintosított változata a → svájci frank alapú devizahitelnek.

forrás: hircsarda.hu Ez is elég kifejező. Fidesz-magyar szótár.

tartozom a blognak. Írtam valamikor jó egy hónapja egy hosszabb beszámolót, de éppen akkor volt valami fejlesztés átállás és annak ellenére, hogy többször mentettem, a bejegyzés végül elveszett. Szóval most még több dolog halmozódott fel (ugyanígy a naplómban is kb.), nem tudom pótlom e valaha. Elismerésem mindenkinek aki naponta képes írni, de legalábbis hetente. Gyerekebbként, rengeteg haszontalan szabadidővel könnyű volt, valószínűleg most is szakíthatnék időt rá, de nem megy ez.

Az izgalmatlan iskolakezdés óta nem írtam. Azóta szinte eltelt a fél év, születtek ilyen-olyan jegyeim amik sokkal nem lendítenek a felvételi esélyeimen, de lassan úgysem szándékozom államira menni, mert nem itt tervezem a következő 15 évem, tehát nem max. pontra hajtok.

Egy évesek lettünk Bencével, amit tökéletesen ünnepeltünk. Voltunk a várban, az első randis helyszínünkön (btw kedvenc teázóm a kávék miatt- nevezetesen a Mozaik) és szülőmentesen Veresen ahol megsütöttük a specialitásunkat- sertéshús és krumpli, de nem árulhatom el a titkos receptet hozzá...:) Ilyenekkel telt. De az azt megelőző este is jó volt, körbesétáltuk a belvárost, felfedeztünk egy új helyet magunknak (Kék ló), ettünk hatalmas adag burger kaját (amellett, hogy minőségi italokra és minőségi ételekre szeretünk költeni- és elkészíteni is ilyeneket szeretünk- 1-2 burgeres burger a gyengéink közé tartozik. Főleg nyári éjszakákon nincs jobb mint egy dupla sajtburger egy Heinekennel és valami idióta film.
Sokat változtunk egymásért a kapcsolatunkban, de annak ellenére, hogy egy csapat vagyunk és közösek a céljaink, vágyaink, sokat tudunk veszekedni is. Ennek generátora gyakran én vagyok, lényegesen feszítettebb idegzetű vagyok mint kéne lennem. Vannak periódusok amikor nincs okom stresszelni és a béke szigetén napozgatok, de általában időzített bomba vagyok. Általában azért nem ok nélkül vitatkozunk, egyszerűen csak túlérzékeny vagyok mindenre. De felismerem a hibáim és igyekszem változni. Neki is kell, és ő is tudja ezt. Lehet, hogy többet veszekszünk, mint más párok a környezetünkben mondjuk, de mindig minden probémánkat őszintén megtudjuk beszélni, tudjuk kezelni, tudunk bocsánatot kérni és megbocsátani, a legrosszabb időszakainkból is kitudtunk jönni anélkül, hogy megváltozott volna a kapcsolatunk. És őszintén hiszünk benne, hogy ez a következő 50 évben így marad.

Ezen kívül megünnepeltünk soksok szülinapot, mindenki betöltötte végre a 18at, azt hittem sosem jön el ez a pillanat. Így az én szülinapomat már bárhol ünnepelhetjük. 1 évet vártam erre.:) Nem vagyok szórakozóhelyekre járó típus, nem vonz sem a zene, sem az ostoba emberek, és még csak pasik visszajelzésére sem vágyom, de néha jó kiszakadni a megszokott házibulisémából. E tekintetben nem panaszkodhatok, ezalatt a pár hónap alatt is volt elég, és kocsma is, de furcsa mód már nem iszom annyit. Valahogy kinőttem az eszetlen ivászatból és a wc fölé görnyedésből. Lehet, hogy ezt az időszakot is kinövöm majd, minden esetre utoljára júliusban voltam részeg. Majd szilveszterkor, ha máskor nem.

Szalagavatónk is volt, meggyőződésem, hogy az enyém volt a legszebb ruha és a legkirályabb haj (Hanna kezeinek munkája nyomán), és a legtökéletesebb partner is. A táncpróbákkal is megküzdöttünk, az elején nem tudtunk összehangolódni erre a keringő dologra, főleg, mert engem nem lehet vezetni. A végére sem éreztem rá arra, hogyan engedjem magam, még Krissel sem, aki kifejezetten erőteljesen igyekszik dominálni. De gyönyörű volt a keringőnk, én választottam a zenét, az osztálytánc koncepciót Bencével találtuk ki, az zseniális volt, hála a csodálatos tánctanárnőknek (a keringő is miatta persze:)). Összességében minden jól sikerült, a limó is megérkezett időben, az after helyszín sem volt rossz végül és jót buliztunk. Talán felrakok majd egy-két képet, bár az történelmi pillanat lenne, mert nem tudni, hogy nézek ki.
Az egyetlen igazi stresszforrásom itt az after ruhám volt, amit teljes egészében én varrtam, onnantól, hogy a csipkét át kellett festeni, a felvarrt több, mint 500 gyöngyig, de zseniális lett a végeredmény. Erről majd biztos lesz kép.
És egyébként nem csak barátok és rokonok szerint voltam én az egyik legszebb, az ofőnk kifejezetten kiemelte Bencének mikor keringőztek, hogy meg kell tartania, ha van esze.:)

Most ebédelünk, zajong a család, be kell fejeznem, nem tudom hány hónap múlva írok megint...