Miért, miért miért?? Kész, vége, nem bírom. Rövid időn belül elvesztettem mindkét legjobb barátom. Virágot először, és most Gábort. Muszáj leírnom mi történt. Nem érdekel ki olvassa, nem érdekel semmi. Rosszabb ennél úgysem lehet, hát minek foglalkozzak ilyenekkel. Farsang volt, szar lett az egész buli, pedig jól indult. Boldog voltam, jól éreztem magam. Gábor pedig ki volt akadva. Ettől eleve elbaszódott a hangulatom. 9kor mikor eljöttünk felhívott (ő közben lelépett), hogy találkozzunk. Találkoztunk, haza kísért, beszélgettünk, vagyis ő beszélt, nem ide tartozik, hogy miről. Feljöttem, mert öcsém lement, mert apám jött érte. Mindegy, ez itt zavaros. Aztán sms-eztünk. Nem kellett volna. Bár nem tudom mit nem. Teljesen mindegy. Voltam annyira ostoba, hogy őszintén válaszoltam a kérdésére, és elmondtam, hogy miért voltam kiakadva. Mert össze voltam zavarodva amiatt, hogy nem tudtam mit érzek iránta. Voltunk sétálni pénteken, elég sokáig, és az nagyon bezavart. Azóta én tisztáztam az érzéseimet, nem változott semmi. Mármint nem vagyok szerelmes. Néha van ilyen fellángolás, de az nekem kevés... Ő is megzavarodott, de szerinte szerelmes. Tényleg. Ha én nem mondom most el, ő mondta volna el, csak élőben. És vége van. Nem akar arra várni, hogy majd én beleszeretek, de arra sem, hogy folytatunk mindent és majd emellett elfelejt. Tök érthető. Logikus, hogy egy ideig nem beszélünk. Valójában viszont többet nem. Illetve nem tudom mi lesz 1,2 hónap múlva. Azt tudom, hogy tegnap fél órát, vagy többet bőgtem, csak azért hagytam abba, mert mennemm kellett eukarisztiára, bár jobb lett volna nem menni. Találkoztam szokott módon Renivel, megkérdezte milyen volt a farsang, én meg elbőgtem magam. Én. Gyűlölöm ezt. Nem sírok senki elött. Soha. Kivéve akkor részegen. És most mégis. Nem tudtam visszafogni. Nem tudom, hányszor akartam még bőgni eukarisztia alatt. Vagy most. Ma. Emészt az egész. Rosszul vagyok. Tudom, hogy nem tehetünk mást, tényleg nem játszhatnánk, hogy minden ok, miközben ő többet akar. Egyszerűen nem tudom, hogy jutottunk ide. Nem lehet legjobb barátom. Ezt meg is mondta, hogy készüljek fel rá, mert hosszú távon velem nem megy. Túl ilyen vagyok. Hogy belém szeretnek. Én nem akarok több legjobb barátot. Nem akarok mást. Soha, senki nem lesz annyira az, mint ő volt. Nem is akarom. Tudom, hogy túl közel engedtem magamhoz. De nem gondoltam, hogy ez lesz a következmény. És azért, kisebb nagyobb zökkenőkkel, de 2 éve működött a dolog. És számomra ez természetes volt. Mármint, hogy ilyen a viszonyunk. Hogy ilyen közel van. De miért nem gondolkoztam?? Miért nem tanultam a hibámból?? Gergővel is így rontottam el. Csak fele, negyed ennyire nem fájt. Sosem szerettem annyira, mint Gábort. Nem is lehetett volna, nem lehet annyira szeretni... Nem tudom, mi lesz. Egyszer azt mondtuk, mondtam, hogy vége. Akkor mérges voltam. Aztán fájt. Az más volt. Nem ennyire... Nem is tudom milyen. Akkor legalább mérges lehettem rá, és dühöngéssel tompíthattam azt ami bennem volt. De akkor sem ment. Ezt már nem egyszer megállapítottuk. Hogy nem tudunk egymás nélkül élni. Most miért menne?? De van más megoldás?? Talán az eszemre kellett volna hallgatnom és összejönni vele. De az kinek lett volna jó? Amikor erre gondoltam az smsezés után, mert valahol éreztem, hogy mi lesz a következmény, akkor úgy éreztem megfulladok. Összepréselnek a falak. És most? Most meghalok. Nem tudom elképzelni az életem nélküle. Nem megyek be holnap. Sőt. Egyáltalán. Nekem is vannak határaim. Én sem tudok mindig mosolyogni ha fáj. Nevetni ha sírnék. Boldognak lenni boldogtalanul. És ott lenni egy osztályban. Ha jön a Tomi meg a Benedek, hogy üjjek el Gábor mellé, mit csinálok? Rohanok bőgni a wc-be? Nem tudom. Elég volt eddig, hogy valami mindig volt Virággal kapcsolatban. És akkor magyarázni, hogy nem, én nem csinálom tovább az osztály honlapot, valószínűleg Virág sem. és miért? Csak. Közöd? Áhh. Hiányzik Virág is. Úgy 3 nappal ezelött csak úgy rám jött miatta is a bőgés. Nem akarok ilyeneket. Nem akarok élni. Szükségem lenne Virágra is. Most. Zsuzsival találkozom. Jobb lenne nem. Nem akarok más elött bőgni. Pedig úgy is az lesz. Ha megtettem egy metró aluljáróban Reni elött... Szóval jó lenne beszélni Virággal is. Nem volt egy hétig, mert síelt. Könnyebb kellett volna legyen, de nem volt. Arra gondoltam milyen volt tavaly mikor síelt... Mennyire hiányzott. Most meg... Én annyira nem látom már az életemben Istent. Egyszerűen... Azt hallom magam körül a közösségben, hogy így segített, úgy segített. És nekem? Mintha nem is lennék. Nem is vagyok. Kiszakadt a lelkem. Meg a szivem egy jó nagy darabja. És ilyenkor tovább kell élni, látni, hogy nem állt meg az élet, hogy vannak boldog emberek, van napsütés, van idő. Van minden. És ki látja, hogy bennem mi van? Senki. Hogy mehet tovább minden, miközben megszakad egy ember szive? Nem tudom mit kéne tennem. És nem tudok úgy gondolni arra, ami volt, hogy örülök, hogy megéltük. Mert nem. Azt mondom, bár ne történt volna meg. Akkor most nem fájna ennyire. Vagy bár lett volna kitartásom, erőm akkor, amikor összvesztünk. Nem fájt ennyire. Azóta annyira sok minden történt... És annyival közelebb kerültem hozzá. És annyival jobban fáj. Ha akkor vége, most is érezném a hyelét, tudom, mert évek múltán is, de nem fájna ennyire. És nem is fájt volna ennyire. Tartanom kellett volna magam. Akkor már vége lenne. Bár vége lenne az életemnek is. Annyira nincs értelme. És elveszítem azokat a dolgokat is, amiknek volt értelme. Azokat az embereket, akiket szerettem. Kíváncsi vagyok, mi jön. Vagy ki. Szeretném azt hinni, hogy az egész egy rossz álom. Péntek estétől, mikor lent álltunk a lépcsőházban. Ő körbe körbe járkált és beszélt, én álltam és hallgattam, és azon paráztam mit mond majd anyám, ha 10 után feljövök... Mintha ezer éve lett volna. És azóta elsodort az ár. Belepett a mocsár. Befejezem. Valamit kezdenem kell magammal. De nincs semmi ami kikapcsolná az agyam. Vagy a szívem...

A bejegyzés trackback címe:

https://kolibrilina.blog.hu/api/trackback/id/tr62323102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sunny 2008.02.04. 01:02:33

Szia Brili:-) Először is: ne hagyd magad elsordorni a hamis árral, mégha ez most nagyon nehéz is! Lentebb írok két példát, ami velem történt meg, volt "jó " és "kevésbé jó" ár az én életemben is. Isten??? Igen, de sokszor éreztem én is azt, hogy hol is van, amikor nekem "égető" problémám akadt... Aztán rájöttem, mindig utólag persze, hogy végig ott volt velem, mutatta az utat, megfogta a kezem, türelemre és bölcsességre intett, de én olyan balga voltam, hogy nem akartam hallani, látni, mentem, mint egy szemellenzős bányaló:-( Kegyetlen dolgokat is elém sodort az élet, hogy végre észrevegyem, mi is a lényeg... de hát az ember, mint majdnem mindenki, hát én is... gyarló voltam és vagyok... Nem tudom, mi történt és mi nem köztetek, de annyit elmondhatok, hogy nekem is volt hasonló gondom az egyik legjobb barátommal, aki persze ellentétes nemű volt... Hát évekig volt a legjobb barátság, hihetetlen mélységek és magasságok között jártunk, és nem volt egyetlen unalmas pillanatunk sem. Sosem tudott semmi és senki közénk férkőzni, hogy ezt a barátságot megrontsa. Aztán 1x egy buli után... szerelmet vallott nekem is az én legjobb barátom... Mit mondjak, szóhoz nem jutottam, főleg, mikor felvázolta az egész folyamatot, ahogy szép lassan... szóval nyilván te is hasonlót éltél most meg, kegyetlen volt. Én meg csak álltam mint egy zavarodott elméjű és nem tudtam megszólalni... Fura, mert az ember ilyenkor azt hinné, hogy ezt könnyen el lehet intézni. De nem. Ráadásul vívódtam én is, mert olyan kuszaság lett az agyamban, a lelkemben, és a szívemet kezdtem figyelni, mit súg. Mert az agy, na az ilyenkor csak ne mondjon semmit...:-) Nagyon nehéz volt, hosszú hetek teltek el vívódásban, közben másik oldalról jött az ostrom, de végül sikerült szépen mindent megbeszélnünk és mai napig is boldogan osztozom minden örömében és bánatában, ahogyan ő is az enyémben, és azt hiszem, ma mindketten örülünk, hogy akkor ott nem lett szerelem ez a barátság, mert még ma is tart, a szerelem meg... ki tudja... Az volt nálunk a helyzet, hogy mindenről tudtunk beszélgetni, és ilyenkor az ember hajlamos azt hinni, hogy tök egyormák vagyunk, és akkor szerelem meg összepasszolás meg minden van... holott aztán a végén kiderül, hogy vagy igen, vagy nem:-)Na, ezt jól ideírtam.-) Hát nincs könnyű dolgod... de ha mégis úgy éreznéd, hogy "ez már szerelem", akkor hagyd, hogy törjön fel a maga erejével, és kiderül, hogy életképes-e vagy sem... Na, hogy utána, tud-e barátság lenni... ez a nagy kérdés. De az igazi nemes nagy lelkek szerintem tudnak. És te ilyen vagy, én azt hiszem, és úgy érzem, hogy a G. barátod is ilyen ember... Van ide egy másik történetem is... annak nem annyira "nyerő" a vége:-( Volt - s ma már talán megint van -, egy olyan nagyon régi barátom, hogy az idejét sem tudom, tényleg, nagyon gyerekként ismerkedtünk meg. Írtóra jól kijöttünk, de csak ritkán láttuk egymást, ettől talán a dolog még érdekesebb volt. Mindent kibeszéltünk, ahogy az ilyenkor lenni szokott, és amikor talákoztunk, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, sosem szakadt meg a gondolatmenetünk. Aztán 1x, egy hosszabb találkozás és együttlét alkalmával, annak is a legvégén, valahogy előtört belőlünk 1xrre és visszafordíthatatlanul, hogy mi halálosan szeretjük egymást, de már nem úgy, mint régen, hanem szerelemmel. Óriási vívódások mentek meg beszélgetések, de érdekes, nem volt kétség ez esetben, hogy IGEN-t mondunk a nagy érzésnek, a távolság és minden akadály ellenére is. Mesébeillő - és most a szó legszebb és legnemesebb értelmében értsd - volt minden pillanat, akár együtt, akár külön töltöttük, mert a másikunk énje/lelke/ mindig velünk volt. Szinte rezgett a levegő, ha egymásra gondoltunk, mintha a másikunk fizikai valójában szállna le. Én még ilyet előtte sem, utána sem éltem meg. Soha. És ebből tudtuk, hogy nincs mit megbánni, azt bántuk volna, hogy ha mi ott akkor NEM-et mondunk az életnek, ennek az érzésnek. Annyit mondhatok - és nem akarlak itt a történeteimmel untatni téged -, hogy életem legszebb perceit, óráit és napjait, éveit kaptam akkor ajándékba, és én buta fejjel azt hittem, csak úgy magától örökké tart. Ha nem teszünk érte eleget, folyton tenni és türelmesnek lenni, akkor sajnos a varázslat elillan. Mai napig sírnom kell, ha arra gondolok, hogy egy hirtelen pillanatban a saját bugyuta kishitűségem és türelmetlenségem szakított el életem legigazibb és legtisztább szerelmétől. (hosszú és talán uncsi lenne részletezni, de tény, megzakkantam lelkileg akkor nagyon.) NA, akkor volt az, h azt hittem, sőt tudtam: innen nincs más csak a halál. Minden más értelmetlenné vált. Ma már szégyenlem magam, hogy így gondoltam, és a buta gondolat helyett még nagyon sokat tehettem volna, h visszafordítsam a dolgokat és minden mehetett volna szépen tovább, ahogy mi azt megálmodtuk. Ma már tudom, de akkor nem hittem ezekben az erőkben, útmutatásokban, és mindent hideg fejjel próbáltam intézni, rendezni és felfogni. Ha kívánhatok szépet, akkor csak azt tudom mondani, hogy olyan szép és igaz érzésű szerelmet és barátságot kívánok neked is, amiben akkor nekem részem volt. Az Isten ennél már csak egy nagyobb ajándékot adhat: meg is tartja azt a szerelmet:-) Ma... hosszú idő elteltével talán elmondhatom, hogy a hang a régi, mára már újra baráti húrokon szól a dallam, és félszavakból is értjük, mi van a másik lelkében, minek örül vagy mi a bánata, és úgyanúgy folytajtuk egymás megkezdett mondatait, mint anno... Ezekről a jelekről ismerhető fel - többek között -, hogy mi is az igazi:-) Tudni fogod te is, meglásd, csak adj időt magadnak, és erőt, hogy akkor és ott légy jelen, ahol kell és gyenge, és szabadon szálló,amikor pedid erre van szükség. Szabadság nélkül nem megy, a lélek és az érzések szabadsága nélkül. És sírj, ha az esik jól, nevess, ha az, légy bosszús vagy bánatos, ha olyan a helyzet... és ne törődj semmi mással. Én évekig hasonlóan visszatartottam a sírást, rólam azt hitték, sosem sírtam, még csecsemőként sem:-) Pusztán mert nem akartam magam kiadni másoknak. Soha senkinek. Amikor aztán 1x olyan helyzetbe kerültem, hogy az első sorokban említett legjobb barátomnak meghalt a testvére. Fogta magát a tesó és beült zuhanyozni, majd 10 perc múlva halott volt. tini srác... gondolhatod... sokkot kaptam. Évekig a házuk előtt sem tudtam elmenni, mert rázott a sírás... Amikor elmentem részvétet nyilvánítani, megszólalni nem tudtam, csak markoltam a barátom kezét, - utólag kiderült, véresre véstem bele a körmöm - akaratom ellenére - mert annyira tartottam magam, hogy ne lásson senki zokogva. Némán kiléptem, utána szétsírtam az agyam hazáig és mondom, mintha megtört volna a jég... akkor értettem meg, hgy ezek az érzések hozzánk tartoznak és életünk részei. Akkor és ott kell őket kimutatnunk, amikor időszerűek. Na persze, én is 1-etértek veled, megnézem hol és kinek adom ki ilyen "szinten" magam. De hidd el, nem kell szégyelned. A zuhany alatt is jókat sírtam, ott olyan tisztító hatású volt minden, ahogy csorgott le az ember arcán a könny meg a víz... szinte lelki tisztulás volt. Na, jó sokat ideírtam neked, pedig csak 3-4 sort akartam:-) Bocsi, akkor most megint 1 hétig írás-elvonón leszek.-) SZia, és bárhogy is dönts, legyen szép az emlék a lelkedben, az élmény pedig vigyen tovább az úton, amin járni akarsz:-) ja, és bocsi, ha néha zavaros voltam, hirtelen előjöttek a képek bennem, de ha összefüggéstelenek, kérdezz és "útbaigazítalak":-)

kolibrilina 2008.02.04. 16:06:04

Szia Sunny:)
Én örülök, hogy ennyit írtál, semmi nem volt zavaros és jó volt olvasni. Tudom, hogy nem vagyok szerelmes. Egyáltalán. Ezt tudom. Az egész helyzet nagyon hasonlít a te első történetedre. Csak nem tudom nekünk mi lesz a folytatás. Bízom benne, hogy nem itt a vége. Nem lehet. A sírás meg nálam is így van, nem akarom kiadni magam. Ma nem volt, ezért nem is fenyegetett ilyen veszély, és azt hiszem összeszedtem magam annyira, hogy ne boruljak ki az osztályban. A későbbiekben. És igen, Gábor is ilyen ember. Most nem tudok többet írni, ki kell takarítanom a szobám ( ezzel vezetem le a feszültségeket most) és még tanulni is kéne... Ja igen, a zuhany alatti sírás jó dolog.:)
süti beállítások módosítása