Szia Brili:-) Először is: ne hagyd magad elsordorni a hamis árral, mégha ez most nagyon nehéz is! Lentebb írok két példát, ami velem történt meg, volt "jó " és "kevésbé jó" ár az én életemben is. Isten??? Igen, de sokszor éreztem én is azt, hogy hol is van, amikor nekem "égető" problémám akadt... Aztán rájöttem, mindig utólag persze, hogy végig ott volt velem, mutatta az utat, megfogta a kezem, türelemre és bölcsességre intett, de én olyan balga voltam, hogy nem akartam hallani, látni, mentem, mint egy szemellenzős bányaló:-( Kegyetlen dolgokat is elém sodort az élet, hogy végre észrevegyem, mi is a lényeg... de hát az ember, mint majdnem mindenki, hát én is... gyarló voltam és vagyok... Nem tudom, mi történt és mi nem köztetek, de annyit elmondhatok, hogy nekem is volt hasonló gondom az egyik legjobb barátommal, aki persze ellentétes nemű volt... Hát évekig volt a legjobb barátság, hihetetlen mélységek és magasságok között jártunk, és nem volt egyetlen unalmas pillanatunk sem. Sosem tudott semmi és senki közénk férkőzni, hogy ezt a barátságot megrontsa. Aztán 1x egy buli után... szerelmet vallott nekem is az én legjobb barátom... Mit mondjak, szóhoz nem jutottam, főleg, mikor felvázolta az egész folyamatot, ahogy szép lassan... szóval nyilván te is hasonlót éltél most meg, kegyetlen volt. Én meg csak álltam mint egy zavarodott elméjű és nem tudtam megszólalni... Fura, mert az ember ilyenkor azt hinné, hogy ezt könnyen el lehet intézni. De nem. Ráadásul vívódtam én is, mert olyan kuszaság lett az agyamban, a lelkemben, és a szívemet kezdtem figyelni, mit súg. Mert az agy, na az ilyenkor csak ne mondjon semmit...:-) Nagyon nehéz volt, hosszú hetek teltek el vívódásban, közben másik oldalról jött az ostrom, de végül sikerült szépen mindent megbeszélnünk és mai napig is boldogan osztozom minden örömében és bánatában, ahogyan ő is az enyémben, és azt hiszem, ma mindketten örülünk, hogy akkor ott nem lett szerelem ez a barátság, mert még ma is tart, a szerelem meg... ki tudja... Az volt nálunk a helyzet, hogy mindenről tudtunk beszélgetni, és ilyenkor az ember hajlamos azt hinni, hogy tök egyormák vagyunk, és akkor szerelem meg összepasszolás meg minden van... holott aztán a végén kiderül, hogy vagy igen, vagy nem:-)Na, ezt jól ideírtam.-) Hát nincs könnyű dolgod... de ha mégis úgy éreznéd, hogy "ez már szerelem", akkor hagyd, hogy törjön fel a maga erejével, és kiderül, hogy életképes-e vagy sem... Na, hogy utána, tud-e barátság lenni... ez a nagy kérdés. De az igazi nemes nagy lelkek szerintem tudnak. És te ilyen vagy, én azt hiszem, és úgy érzem, hogy a G. barátod is ilyen ember... Van ide egy másik történetem is... annak nem annyira "nyerő" a vége:-( Volt - s ma már talán megint van -, egy olyan nagyon régi barátom, hogy az idejét sem tudom, tényleg, nagyon gyerekként ismerkedtünk meg. Írtóra jól kijöttünk, de csak ritkán láttuk egymást, ettől talán a dolog még érdekesebb volt. Mindent kibeszéltünk, ahogy az ilyenkor lenni szokott, és amikor talákoztunk, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, sosem szakadt meg a gondolatmenetünk. Aztán 1x, egy hosszabb találkozás és együttlét alkalmával, annak is a legvégén, valahogy előtört belőlünk 1xrre és visszafordíthatatlanul, hogy mi halálosan szeretjük egymást, de már nem úgy, mint régen, hanem szerelemmel. Óriási vívódások mentek meg beszélgetések, de érdekes, nem volt kétség ez esetben, hogy IGEN-t mondunk a nagy érzésnek, a távolság és minden akadály ellenére is. Mesébeillő - és most a szó legszebb és legnemesebb értelmében értsd - volt minden pillanat, akár együtt, akár külön töltöttük, mert a másikunk énje/lelke/ mindig velünk volt. Szinte rezgett a levegő, ha egymásra gondoltunk, mintha a másikunk fizikai valójában szállna le. Én még ilyet előtte sem, utána sem éltem meg. Soha. És ebből tudtuk, hogy nincs mit megbánni, azt bántuk volna, hogy ha mi ott akkor NEM-et mondunk az életnek, ennek az érzésnek. Annyit mondhatok - és nem akarlak itt a történeteimmel untatni téged -, hogy életem legszebb perceit, óráit és napjait, éveit kaptam akkor ajándékba, és én buta fejjel azt hittem, csak úgy magától örökké tart. Ha nem teszünk érte eleget, folyton tenni és türelmesnek lenni, akkor sajnos a varázslat elillan. Mai napig sírnom kell, ha arra gondolok, hogy egy hirtelen pillanatban a saját bugyuta kishitűségem és türelmetlenségem szakított el életem legigazibb és legtisztább szerelmétől. (hosszú és talán uncsi lenne részletezni, de tény, megzakkantam lelkileg akkor nagyon.) NA, akkor volt az, h azt hittem, sőt tudtam: innen nincs más csak a halál. Minden más értelmetlenné vált. Ma már szégyenlem magam, hogy így gondoltam, és a buta gondolat helyett még nagyon sokat tehettem volna, h visszafordítsam a dolgokat és minden mehetett volna szépen tovább, ahogy mi azt megálmodtuk. Ma már tudom, de akkor nem hittem ezekben az erőkben, útmutatásokban, és mindent hideg fejjel próbáltam intézni, rendezni és felfogni. Ha kívánhatok szépet, akkor csak azt tudom mondani, hogy olyan szép és igaz érzésű szerelmet és barátságot kívánok neked is, amiben akkor nekem részem volt. Az Isten ennél már csak egy nagyobb ajándékot adhat: meg is tartja azt a szerelmet:-) Ma... hosszú idő elteltével talán elmondhatom, hogy a hang a régi, mára már újra baráti húrokon szól a dallam, és félszavakból is értjük, mi van a másik lelkében, minek örül vagy mi a bánata, és úgyanúgy folytajtuk egymás megkezdett mondatait, mint anno... Ezekről a jelekről ismerhető fel - többek között -, hogy mi is az igazi:-) Tudni fogod te is, meglásd, csak adj időt magadnak, és erőt, hogy akkor és ott légy jelen, ahol kell és gyenge, és szabadon szálló,amikor pedid erre van szükség. Szabadság nélkül nem megy, a lélek és az érzések szabadsága nélkül. És sírj, ha az esik jól, nevess, ha az, légy bosszús vagy bánatos, ha olyan a helyzet... és ne törődj semmi mással. Én évekig hasonlóan visszatartottam a sírást, rólam azt hitték, sosem sírtam, még csecsemőként sem:-) Pusztán mert nem akartam magam kiadni másoknak. Soha senkinek. Amikor aztán 1x olyan helyzetbe kerültem, hogy az első sorokban említett legjobb barátomnak meghalt a testvére. Fogta magát a tesó és beült zuhanyozni, majd 10 perc múlva halott volt. tini srác... gondolhatod... sokkot kaptam. Évekig a házuk előtt sem tudtam elmenni, mert rázott a sírás... Amikor elmentem részvétet nyilvánítani, megszólalni nem tudtam, csak markoltam a barátom kezét, - utólag kiderült, véresre véstem bele a körmöm - akaratom ellenére - mert annyira tartottam magam, hogy ne lásson senki zokogva. Némán kiléptem, utána szétsírtam az agyam hazáig és mondom, mintha megtört volna a jég... akkor értettem meg, hgy ezek az érzések hozzánk tartoznak és életünk részei. Akkor és ott kell őket kimutatnunk, amikor időszerűek. Na persze, én is 1-etértek veled, megnézem hol és kinek adom ki ilyen "szinten" magam. De hidd el, nem kell szégyelned. A zuhany alatt is jókat sírtam, ott olyan tisztító hatású volt minden, ahogy csorgott le az ember arcán a könny meg a víz... szinte lelki tisztulás volt. Na, jó sokat ideírtam neked, pedig csak 3-4 sort akartam:-) Bocsi, akkor most megint 1 hétig írás-elvonón leszek.-) SZia, és bárhogy is dönts, legyen szép az emlék a lelkedben, az élmény pedig vigyen tovább az úton, amin járni akarsz:-) ja, és bocsi, ha néha zavaros voltam, hirtelen előjöttek a képek bennem, de ha összefüggéstelenek, kérdezz és "útbaigazítalak":-)

Szia Sunny:)
Én örülök, hogy ennyit írtál, semmi nem volt zavaros és jó volt olvasni. Tudom, hogy nem vagyok szerelmes. Egyáltalán. Ezt tudom. Az egész helyzet nagyon hasonlít a te első történetedre. Csak nem tudom nekünk mi lesz a folytatás. Bízom benne, hogy nem itt a vége. Nem lehet. A sírás meg nálam is így van, nem akarom kiadni magam. Ma nem volt, ezért nem is fenyegetett ilyen veszély, és azt hiszem összeszedtem magam annyira, hogy ne boruljak ki az osztályban. A későbbiekben. És igen, Gábor is ilyen ember. Most nem tudok többet írni, ki kell takarítanom a szobám ( ezzel vezetem le a feszültségeket most) és még tanulni is kéne... Ja igen, a zuhany alatti sírás jó dolog.:)