Nem tudom miért nem vagyok képes soha semminek címet adni. Biztos ezt is jól ki lehetne analizálni... Ha egyszer meglátogatok egy pszichológust, feltétlen megemlítem ezt a problémám.:P

Mostanában semmi használhatót nem írtam. Nem vagyok benne biztos, hogy most fogok. Kivételesen nincs körvonalazódva a fejemben, hogy miről is fogok írni. Illetve, már írok. Olyankor úgysem lesz belőle semmi, lehet, hogy fordítva jobban működnek a dolgok.

Nincs jó kedvem, de talán ezt már nem is kell írnom. Mostantól majd akkor fogom kimondani, milyen a hangulatom, amikor jó. Az érdekesebb és meglepőbb. Lehet, hogy olyan, mintha élvezném ezt, ezt a folytonos önsajnálatot, önutálatot, világutálatot, hisztit, rossz kedvet, de nem, nincs így. Törekszem rá, hogy vége legyen, de egyre sikertelenebb vagyok. Azt pedig nem tudom, mi is a konkrét bajom.

Le tudtam zárni az eddig lezáratlan dolgokat. A szünet jót  tett. Azt hiszem. Végre lezártam a Gáboros dolgot. Már leírhatom. Tudom, hosszú idő volt, de szükséges. A dolog nyílván nem teljes, mert ahhoz az kellett volna, hogy megbeszéljük, de ennek lehetősége nem áll fenn, úgyhogy ez így épp elég. Mostmár azt is leírhatnám mi zajlott bennem akkor, de azt hiszem ez ma már nem sokat számít. Másrészt, kétlem, hogy bárkit is érdekelne. (Persze, ezen az alapon blogot írni is minek, kit érdekel az én unalmas kis életem, de valakit mégis, mert vannak látogatóim.:P)  Az a lényeg, hogy sokáig nem tudtam volna leírni. Gátolt, hogy nem voltam túl rajta, és igen, gátolt, hogy ki olvassa a blogom. Mostanra nem érdekel, hogy ki olvassa és ki nem (alapvetően kevés dolog érdekel igazán. Nem arról van szó, hogy bezárkóztam volna, csak a velem történő dolgok, a körülöttem lévő emberek, stb. nem érdekel.) és már a lezáratlansága sem gátol. Csak épp értelmét nem látom. 
A másik amit sikerült lezárni, elzárni, az a nem is tudom mi volt, amit a kedves osztálytársaim keltettek bennem. Zűr, sok sok ellenségesség, ilyesmik. Szintén nagyon nehezen dolgoztam fel, hogy valamikori barátaimmal 2 értelmes mondatot nem tudok már váltani, hogy ha hozzám szólnak, az vagy azért van, hogy segítsek, vagy azért, hogy beszóljanak. (Előbbé esetben hülye mód segítek- bár csak ha épp jó hangulatban kapnak el, utóbbinál pedig meg tudom védeni magam, ezzel semmi gond, elmúlt az az idő (de még hogy...) amikor engem ki lehetett hozni a sodromból beszólással. Csak épp annak fényében volt nehezebb a dolog, hogy barátok voltunk. Azt hiszem érthető.) Azt is időbe telt elfogadni, hogy már nem én vagyok a kiskirálylány. Évekig ez foglalkoztatott leginkább. Mindig középpontban lenni, nagy barátikör, bláblá. (Hihetetlen korlátolt voltam 11-2-3 évesként...) Közben észre sem vettem, hogy hogy viselkedtem. Bárkin átgázoltam volna, hogy megtartsam a helyem. És egyszercsak hopp, elmúlt a fontossága. Tavaly éveleje. Amikor qurva nagyot csalódtam ezekben a "barátokban". Amire akkor nem jöttem rá, csak már sokkal később (de nem mondom, hogy későn, mert már nem bánom, hogy vége van, az én szintemmel- elnézést az egoista kifejezésért- nem tudnék mit kezdeni velük, megdöbbentően primitívek), hogy hiába voltam felháborodva akkor azon amiket visszahallottam, sok mindenben igazuk volt. Egyszerűen nem vettem észre, hogy visszatetsző a viselkedésem. És az a vicces, hogy én nem is az voltam. Nem az, akit ők láttak. Az egész csak egy szerep volt, amiről azt sem tudom, hogy alakítottam ki magamnak. Jó, vissza tudom vezetni sok mindenre... De, hogy miért gondoltam, hogy az úgy jó, nem tudom. (Hozzátenném, hogy aztán, amikor normálissá válhattam volna, Virág adta alám a lovat, persze, neki is ez volt az érdeke, ugyanolyan nagy mértékben vágyott a népszerűségre, mint én akkor. Csak épp ő most is. Hát tessék, ott van neki, kíváncsi lennék, boldog e. Bár őszintén szólva nem érdekel. Érdekelt. Dühöngtem, amiért megkapott mindent ami az enyém volt. Hála nekem, mert míg én meg nem harcoltam azért, hogy elfogadják, utálta mindenki. Sőt, később is, csak akkor fogadták el, mikor én észbe kaptam és kivontam magam a társaságból. Hát leírtam ezt is. Tömörítve. nem is kell többet tudni senkinek az egészről. Ez is nem mindegy már? Legyen boldog a fiúkkal, úgy, hogy közben igaz barátja nincs. Nem kell nagy megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy ezt lássam. De talán ez kielégíti. Mindegy.) Tehát, az én hibám is volt. (De nem akarom magamra vállalni az egészért a felelősséget, mert a többiek is alakoskodtak, a szemembe csak hónapokkal, számomra évszázadokkal később mondták mit is gondolnak. Sőt, akkor sem igazán.) A lényeg, hogy akkor fogtam magam és el kezdtem kerülni őket. Konfliktusok, stb, onnantól nem fogtam vissza magam. Egyszercsak aztán rájöttem, hogy hova is lett a népszerűségem, meg az egész amit magam köré építettem az elmúlt években. És azután jöttek a harcok magammal, hogy fontos e ez még nekem, egyebek. És látni másokat előkerülni a semmiből, játszva ezt meg azt, de mindenképpen valami hasonlót, mint annó én. nem volt könnyű. És nem azért, mert vissza akartam ezt kapni. Nem akartam. Illetve volt, amikor igen, de az nagyon mélypont volt. Inkább csak feldolgozni akartam a veszteséget, azt, hogy megváltoztam, hogy mindaz ami annyit jelentett valamikor, már semmivé foszlott. És ez sikerült. Hála a naplóimnak, meg annak, hogy elég jól tudom magam elemezni és elég jól helyre tudok rakni mindent. Ezért gondoltam mindig is azt magamról, hogy tudatos ember vagyok. Nagyon tisztán végig tudok gondolni mindent, úgy, hogy az jó is legyen. Aztán a megfelelő helyre illeszteni. Más kérdés, hogy néha olyan állapotba kerülök, amihez az értelem már kevés. De ez nem volt ilyen. És örülök, hogy sikerült helyretennem a dolgokat. És nap, mint nap megdöbbennek a valamikori barátaimon, a "kemény magon", és megdöbbenek azon, hogy ez annyit számított nekem. EZ? Nem egoizmusról, sznobságról, sértettségről vagy egyébről van szó. Minden alap nélkül hiszik magukat nagynak, szinte bármit megengednek maguknak... Hosszan sorolhatnám, hogy miért nézem le őket. Nem fog számítani többé a véleményem, hiába fejteném ki nekik, mit is gondolok. Bár néha megteszem, az az igazság, hogy nem szeretem fölöslegesen járatni a szám. Az pedig, hogy nem számítok, már nem érdekel, nem kísért a múlt. Igazából azt sajnálom, hogy ebben az iskolában maradtam. De ezzel meg elkéstem, tehát mindegy. Valamikor semmi pénzért nem cseréltem volna el az osztályom. Mostmár semmit nem kéne adjanak, csak egy osztályt, ahol az 1 értelmes főre jutó bunkó, buta és beképzelt emberek száma nem haladja meg a 3at.  (Ezzel egyébként még egészen jók lennének az arányok, de az osztályom nem csak általam értelmesnek avagy primitívnek tartott emberekből áll, mert vannak olyanok is, akikre nincs jobb szó, mint a stréber. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, engem zavar, ha valaki kitűnő tanuló. Nem. Sőt. De ha tanuláson és sulin kívül sok másról nem lehet vele értelmesen beszélni, az már felvet néhány kérdést. Egyébként meg, azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy értem a strébert, nyílván mindenki életőben volt 1-2 ilyen ismerős.) Hát ennyi. Szóval, megharcoltam amivel megkellett, megöltem a démonaim, és most dolgozom a világhoz való pozitívabb hozzáálláson. Ami jobban fog menni, ha jön a tavasz. A téltől lelkibeteg vagyok. 

Nem indokolom meg mitől van a mai rossz kedvem. Szokásos indokokon túl, hogy továbbtanulás miatti őrlődés, matek vizsgától való rettegés (csoda lesz ha nem bukok meg, és ha átmegyek az érettségin, körbefutom a Margit-szigetet. Ami azért lesz nagy dolog, mert sok dolgot utálok, de keveset jobban, mint futni. ), van más is, de arról nem írok ide. Ez az az egyetlen dolog.:P Naggyából. Politikán kívül- amit igyekszem kerülni, több, kevesebb sikerrel, és az aktuális híreken kívül, amikről szintén nem írok, részben, mert nem érdekelnek, részben meg, mert nem ilyenekről szól a blogom. Annak, aki ide téved, meg kell elégedni a magam kis valójával. Ami vagy le tudja kötni, vagy nem. nem gyúrok látogatottsági rekordokra.:P (Eszembe jutott, hogy némelyek előszeretettel kötnek bele a hangszínembe- oké, furcsa. Nem magas, mély, csak furcsa. Kicsit picsás, nyávogós. nem tudom mihez hasonlítani, szerencsére én normálisnak hallom, de, mivel Pattival videóztunk, volt szerencsém szembesülni azzal, hogy nem normális. De elviselhető. Meg állítólag nem is idegesítő.:P Szóval ezt, meg a gesztikulációmat. Az még furcsább. nem tudom, hogy tudom egyeztetni a beszéddel és a mozgással, de mindegy. Lehet, emiatt vannak a koordinációs problémáim.:P Tehát ezeket szeretik kiparodizálni, stb. Dani is belekötött a múltkor a hangomba-éppen dühös voltam, és a hisztis hangom a legjobb- és kikeltem magamból, hogy ilyen a hangom, ilyenek a mozdulataim, így nézek ki és ez vagyok én. nagyon sajnálom, ha ez nem elég kielégítő valaki számára, nem vagyok tökéletes és nem is célom. El lehet így fogadni, vagy nem, engem nem érdekel egyik sem, de le lehet szállni rólam. Amúgy röhejes, hogy a tibi és andrás 2 hete a mozdulataim elsajátításával vannak elfoglalva, úgyfest még mindig igen sokat számítok, legalábbis én nem foglalkoznék ennyit olyannal aki nem érdekel. Őszintén szólva nem értem őket, de nem is nagyon próbálkozom. csak utálom, mikor megzavarnak egy érzékletes beszámolómban... )

Na. Ma sikeresen összehordtam sokmindent. Ami nem baj, mert ezeket így még nem nagyon írtam le, itt volt az ideje. Mostmár ezekről nem fogok.:P Azt hiszem ennyi mára.

UI: Ez kicsit olyan, mintha minden nagyon múlt lenne, de sok dolog csak hetekkel ezelőtt játszódott le bennem. Úgyhogy nem régi. De bizton tudom mondani, hogy ez már így marad, mert előtte is így volt, csak tisztázni kellett mindent magamban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.