Elég sok helyről jön a késztetés, hogy újra írni kezdjem a blogot. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy elképzelésem végre megérett arról, mit is akarok. Tulajdonképpen ez nem sokban különbözik attól, amit 3(?) éven át műveltem itt, annyiban talán mégis, hogy érettebb és remélhetőleg kitisztultabb fejjel kezdek bele újra, ami lényegében annyit jelent, hogy igyekszem egy-egy méteres bejegyzésben legalább kevesebbet csapongani, ha leszokni teljesen nem is tudok róla.

Valamivel tematizáltabb kívánok lenni, tehát nem a mindennapjaim részletes leírásaival kívánom elütni a karakterszámot, mivel senki, de főleg én sem vagyok kíváncsi minden rezdülésre ami a szemeim nem épp felpattanása és a Bencével való összebújós elalvás között történik.
(Már megint túlbonyolítottam.)

Szeretem az életem, nagyon sok kiemelendő pillanat volt benne, amiket elszalasztottam az elmúlt 2 évben, amióta teljesen megszűntem írni. Ezen nyilván változtatni szeretnék, mert ami fontos az fontos. Bár egy darabig abban a tévképzetben leledztem, hogy elegendő fényképeken megörökíteni a pillanatot, valójában a kettő együtt működik igazán. Emlékmegőrzés is lesz a blog, újra.

Ezen kívül pedig reflektálni szeretnék a körülöttem lévő világra. Nem, mint egy rácsodálkozó kamasz (ezt elszalasztottam, amikor drámai kamasz szerelmeim taglalásával tereltem el a figyelmem mindenről), remélhetőleg kamasz létem már magam mögött hagytam, hanem, mint egy húsz éves lány, akinek igencsak megvan a véleménye mindenről.

Az igazság az, hogy továbbra sem érdekel, hányan olvasnak, vagy nem olvasnak. Nem szeretném magam  facebookon promotálni, mint egyes ismerőseim, de sehol máshol sem. Ugyanakkor rengeteg blogot követek, a legtöbb igen népszerű, bár egyik sem kifejezetten személyes blog. Ez viszont kissé tudathasadásos állapotba taszított és távol is tartott jó darabig az újrakezdéstől, mert nem tudtam dűlőre jutni afelett, hogy mit is akarok a blogírástól, egyáltalán milyen irányt szeretnék tartani. Az egyértelmű volt, hogy egyszer folytatni fogom, hiszen ez egyfajta függőség is, nehéz abbahagyni végérvényesen. Számomra legalábbis, különösen mivel 10 éves korom óta mindig írtam, hol ezt, hol azt. Aztán Bence befészkelte magát az írás életemben betöltött helyére és most ugyan pontosan annyira, esetleg jobban szeretem, mint akkor, de bizonyos részeket mégis vissza kell vennem önmagamból, mert 3 év sülve-főve együttlét után talán nem nehéz elhinni, hogy könnyű elveszíteni saját magunkat.Szóval tessék, itt az egyik ok, ami elindította ezt a szóáradatot.
Persze már csapongok.

Ezzel kapcsolatban a lényeg az, hogy nem érzem fontosnak már, hogy diy, bölcselkedős, roppant népszerű, kifejezetten politikai, avagy "kúlmaifiatalvagyok" blogot vezessek. Nyilván sok minden érdekel, ezek közül például pont az elmúlt két évben kiemelt helyet kapott mindenféle kreatívkodás (persze korábban is jelen volt, nem véletlen ötlet volt az ugyan kicsit más irányú, mégis kreatívnak vélt marketinges jövőkép...), de nem akarom beskatulyázni magam, nem akarok trendeknek megfelelni, sőt, nem akarok trendi lenni sem. (Nem azért, mert én annyira egyedi vagyok vagy jelenség vagy tudomisén, csak rosszul vagyok a gondolattól, hogy törekvésemmé válljon a kényszeres megfelelés bizonyos embereknek, igényeknek. Majd mindjárt kitérek erre zárójelen kívül is.)

Énblog szerettem lenni. Ez egy olyan "műfaj", ahol nincs kényszer és elvárás a szerző felé akkor sem, ha véletlenül nagyobb népszerűségre tesz szert. (Persze én sosem tettem, hál' Istennek, jobb, hogy a kusza gondolataim megmaradtak pár szem között.) Eközben pedig kitörhetek abból a körből, ami ezeknek az énblogoknak általában a sajátjuk, mégpedig, hogy kizárólag az egyén és apró-cseprő ügyei körül forognak. (Javarészt nyilván így is így lesz.)

Az összes egyéb belsőkényszerkülsőkényszer mellett pedig volt még egy löket amit valamiért fontosnak érzek kiemelni, ez pedig a Hello90 kezdeményezés. Sokat morfondíroztam rajta, hogy jelentkezzem- e, végül nemmel szavaztam az ötletre. A döntést fentebb gyakorlatilag meg is indokoltam. Azon felül, hogy nem vagyok jópofizós, írásban sem tudok az lenni (értsd: például nem haverkodok a szövegen keresztül az egész világgal, bocs), nem vagyok csak azért odamondós sem, mert azt várják tőlem (majd mondom, ha én érzem), valamint nem kívánok a 444-esektől tanulni, szintén bocs. Nem is igen van olyan újságíró az általam követett naponta (óránként) frissülő hírportálok szerzői között, akire követendő példaként tudnék tekinteni. Nem mintha újságírói babérokra szándékoznék törni, esetleg egyszer szakmai szinten, de az agrár területek jobban foglalkoztatnak jelenleg, illetve gyakorlatilag bármi, ami környezet- és/vagy természetvédelem.
Visszakanyarodva a pályázathoz (?), kisütöttem, hogy ha meg akarok nyilatkozni, megtehetem. Itt, a saját "birodalmamban". Úgy, ahogy akarok. Ez pedig tök jó, nem igaz?
(Természetesen fel sem merül bennem, hogy esetleg nem kerültem volna be, hiszen minden megnyilvánulásom kincset érő. Előfordulhatnak ellenvélemények, de a megfogalmazóik valószínűleg nem tudják mit beszélnek.;))

Szóval csak arra akartam kilyukadni, hogy újra írok. (Juppíí, tapsvihar, őrjöngés és ámokfutás!) Mindenféléről. Remélem az egyetem majd lesz oly kedves és hagy egy kis időt erre is.:)

Ez pedig olyan lett egy kicsit, mint egy új blog kezdete. Valamiért a legtöbben megindokoljuk, miért is kezdjük el. Most ideszórhatnék valami bölcsességet ezzel kapcsolatban, de inkább kihagyom. Legközelebb?:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.