eltelt néhány hónap mióta utoljára írtam, egyébként mint utóbb kiderült, egy lázas mandulagyulladással a testemben.

Azóta történt egy s más, legalábbis ha a 8 évig második otthonként funkcionáló iskolának az elhagyása jelentős eseménynek számít. És persze az érettségi.

Szóval a ballagás nyilván sok könnyet és virágot- meg ami azt illeti, virágport a tökéletesre fehérített blúzomon...- hozott, hiszen 8 év az 8 év. (Ahogy a Született feleségek 8 évada is, aminek nagy bánatomra épp így vége lett...) Felnőttem vagy mi, voltak mindenféle intrikák (pláne mikor az 5.es évfolyam királynőinek képzelve magunkat szőttük ördögi terveink a földszinti wc fülkék tetején ülve...), sőt, ami azt illeti, máig vannak ilyenek, amelyekről majd alkalmasint be is számolok, de előbb még hátravan egy kisebb ütközet.
És kísértettek nagy szerelmek, vagy szerelmeknek hitt barátságok, és persze voltak akiket én kísértettem, egyesek szerint üldöztem. Na jó, az inkább 2.ban volt jellemző, de a 10. bizonyos szempontokból mégis végtelenül izgalmas volt. Már amíg el nem csattant egy váratlan csók.
De végül is a 8 év arra is jó volt, hogy szinte a végére kiderüljön, hogy az a másik fél nincs is messze, szóval másfél éve teljes életet élhetek Bencével.
Szereztem sok barátot az évek alatt, néhányat elvesztettem közülük, de úgy gondolom, én vagyok a győztes.
Az emlékeim és mindaz amit tanultam az évek során mindig élénken élnek majd bennem. Ezek tettek azzá aki vagyok. Nem csinálnám másképp, nem bánom, hogy idejöttem, hogy ők voltak az osztálytársaim. De az is tény, hogy semmi pénzért nem csinálnám végig elölről. Néha úgy éreztem, hogy mindent kivesz belőlem az osztály, egyes emberek.
Túl sok konfliktusba kerültem az évek során, és túl sok bélyeg ragadt rám. Nem hiszem, hogy ez valaha változni fog, amíg én őszinte vagyok, a világ pedig képmutató, elkerülhetetlen a konfliktushelyzet. Mert rá kellett jönnöm arra is, hogy az sem segít, ha elnyomom azt ami én vagyok és előveszem a fagyasztott mosolyom, az ember maga ugyanolyan képmutató és szarkeverő marad.
Sokat tanultam az emberekről. Tanítottak a nagyszerű tanáraim is róluk, az életről, de valójában az osztály tagjain keresztül tanultam meg, milyen is egy közösség. Az emberek, akiket nem te válogatsz össze magad köré. És ez soha, sehol máshol sem lesz másként. Ahogy Zsuzsi mondta a ballagási beszédben, felfegyverezve lépünk ki az életbe. Kétségtelen, mert azt hiszem az emberi természet széles skáláját ismerhettük meg, nem tartok a meglepetésektől.
Nem fog hiányozni az osztály. Az érzés, hogy minden nap egy jól ismert közegbe megyek, még a konfliktusok is kiszámíthatóak, az fog. Nagy egészként azért kedveltem ezeket az embereket. De valójában az iskola épülete, a tanári kar, a biztonság érzete fog hiányozni. A mókás vagy szomorú emlékek többé nem a folyósón bolyongva kapnak majd el. Szerettem a környéket, ismertem a fák minden árnyalatát a különböző fényekben... Jó volt ide járni.
Összefoglalva, hálás vagyok az emlékekért, a sok nevetésért, de a sírásért is, a bölcs szavakért, a barátokért és szerelmekért, a tudásért amit magamévá tehettem, az elmúlt 8 év minden pillanatáért.

Az írásbelik eredményeiért azt hiszem nem. A matek már biztosan 3-as, valami 50 valahány %-al. Not bad.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.