Legelőször is tisztázzuk, én sem igazán tudom. De ez az érzés van bennem, vagyis érzések, na meg ilyenné váltam, külsőre. Most megpróbálom magamnak, meg Gábornak is megmagyarázni mi is van. ;)

Régebben annyira boldog voltam attól, hogy ebbe az osztályba járok, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik közé. És talán tényleg jó volt, valamikor. De én már rosszul vagyok tőlük. A felszínes, sekélyes, obszcén, szánalmas, idióta emberektől. Akik, egy dolog, hogy nem képesek kultúráltan fogalmazni, de viselkedni sem. Szerintem nem menő minden ok nélkül beszólogatni. És azt élvezni, ha a másik ideges lesz. Elegem van abból, hogy valamit mondok ami nem tetszik, és az egyiktől vagy azt hallgatom, hogy kurva vagyok, vagy bekaphatom, vagy hasonló. Miért kell ez? Gyomrom fordul fel az egésztől. És ezzel telnek el a szünetek, ebből áll az életük. A Gergő hobbyja, hogy basztat, egyszerűen kész vagyok tőle. Rosszul vagyok, ha meglátom. Szabályosan. Haggyon már békén... De nem fogja föl. Vagy az Andris, a fő, szopjál faszt meg hasonló mondatokat hangoztató ember... Meg nyaljam ki a seggét, és elkezdi fogdosni a seggét... Tibikére tegnap jött rá... Mindig van valami. És olyan nincs, hogy békén hagyjanak. Én nem erre vágyom. Szeretnék programokat, Margit sziget, visegrádi bob pája, libegő, vidám park, annyi minden van. Hogy legyenek közös élmények. De én ezt normálisan akarom. És egyszerűen, ha ezt látom, hogy ilyenek, semmi kedvem még többet velük lenni. És komolyan, elit gimnázium. Mióta, bmeg? Ennyi faszt egy helyen... És a sekélyes, idióta beszélgetések... Miért kell a Gergő farok méretéről beszélgetni?? Meg ilyen dolgokról?? Mondja meg valaki... Nem illek ide. Nagyon nem. Dilettáns művész vagyok. Írogatom a verseim, meg újabb és újabb könyv kezdeményeket, próbálgatok zenélni, énekelek, meg tökélyre fejlesztem köröm festői képességem, rajzolgatok, bár ebben vagyok legkevésbé jó, meg táncolgatok, leginkább magamba, de rájöttem, hogy szeptemberben mindenképp elkezdek újra táncolni, mert nagyon hiányzik. Meg drámázok. Szóval én ilyen vagyok. És baromi érzékeny. És a tanároktól is ki vagyok akadva, mert basztatniuk kell. De úgy, hogy az már tényleg durva. Múltkor a Vasaditól teljesen kiakadtam. Még jó, hogy legalább leplezni tudom az érzelmeim, ha akarom. Kivéve mikor Gergő a közelembe jön. Mindig is aggressziót hozott ki belőlem, mostmeg pláne. És én valószínűleg totál tévesen, bár Zsuzsi szerint nem alaptalanul (bár mennyit számít ilyenben egy barátnő véleménye?) azt gondolom, kicsit többet érek, mint ezek az emberek. És nem találom a helyem köztük. Mondjuk, a világban sem találom, de ez már más téma. Amitől szintén eléggé ki vagyok, de ezt nem most fogom kielemezni. A lényeg, hogy elegem van a sok hülye emberből a közelemben. Rossz helyen vagyok nagyon. És mint tegnap már írtam, besötétedtem. És érdekes módon, így érzem legjobban magam a bőrömben. Ehhez igazából nem tudok mit hozzáfűzni, elemezni, mert talán érthető, hogy végülis ez lettem én. Mert eleve negatív vagyok, pontosabban pesszimista és érzékeny, minek köszönhetően többnyire ki vagyok bukva valamin. Lehet, hogy emoba kéne átmennem... Na jó, ezt most nem mondtam/írtam le. Szóval várható volt valami ilyesmi. És most, hogy már azokat is utálom, akiket szerettem, és elég osk változás állt be a gondolkodás módomba, meg érzelmeimbe, ez van. És valahogy a legtöbb idegen embert is utálom. Pedig azok igazán nem tehetnek semmiről. De mindegyikről tudok véleményt alkotni és kivetnivalót találni... Mindig tudtam, hogy kolibrinak kellett volna születnem... És elszállnék. Azt hiszem begépelem a törin született versem. Aztán abbahagyom. Ja, még annyit, hogy nem biztos, hogy mindenkinek fel fog tűnni a bennem beállt változás. Sőt, valószínűleg nem nagyon veszik észre. Amúgy is csak az tudhatja aki ismer, de még annak is nehéz. Én magamon érzem. És ez is elég szar érzés... Tudni, hogy ennyire megváltoztam. Meg küzdeni... Tényleg abbahagyom, mert most nem akarok más témákba belefojni...

Elszabadulnék

Ki akarok törni, mint örvénylő vulkán
Megdönteni mindent, akár egy orkán.
Számból feltör a láva, mindent feléget
Az, mi benne volt, kitört végleg.

Álmomban. Álmomban történt ez.
A külvilág semmit sem észlelt.
Pedig földrengés voltam, pusztító
Hatalmas cunami, mindent felforgató.

Elpusztítottam az egész világot.
El mindent... Mindent mi világ volt.
Miben élet volt, miben nem
Nem élte túl örvényem.

Aztán madárként elszálltam
Szabadon mindenekfelett. Elszántan.
Hogy boldog leszek ezután.
De hogyan kell... Bár tudnám.

És bár abba akartam hagyni, kicsit még kell írnom. Hogy korlátok között érzem magam és azt érzem, hogy sosem teljesedek ki. Hogy annyi minden van bennem és nem tudom kifejezni. Talán írással. De többet akarok. Túl nagyra vágyó vagyok. Mostanában, és erről egyszer már írtam, de azóta is, szinte napi téma apukámmal a pálya választás dolog. És bár még 4 évem van, úgy érzem, mindjárt döntenem kell és semmit nem tudok... Mindaz amit én szeretnék, nem elérhető. Túl sok van, kevés kell, keveset keres. Sosem találom meg a hivatásom és emiatt nem leszek boldog... És kiakarok teljesedni. És megmutatni ami bennem van és mégsem. Zavaros vagyok... Magamat nem értem, mások még kevésbé fognak. Azt hiszem eddig egyszer volt olyan, hogy nagyon elborultam, és teljesen kaiakdtam, saját hülyeségemtől. Depis leszek, vagyok. Nem kéne ilyeneken stresszelni magam... Elég.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.