Annó beígértem egy könyvajánlós dolgot, de sosem mentek az ilyenek. Vagyis magamnak megszabva vissza- vissza térni adott témához. (Most tök mindegy, hogy több könyv evidensen több téma.) De most, fogjuk a nyárra, több dolgot meg tudok tenni. Másrészt, kiolvastam a címben említett könyvet amivel Olaszország óta küzdöttem, legalábbis az első 50 oldallal. Utána belemelegedtem és valahogy eljutottam a végére.

Mielőtt neki kezdtem olvastam sok sok pozitív kritikát (azt hiszem abból adódóan, hogy a hivatalos oldalán olvastam ezeket, nem is kerülhettem negatív vélemények közelébe.) ellenben most, hogy befejeztem és ismét beütöttem nevét a nagy keresőbe abszolút lehúzó véleményekkel találkoztam. De kivételesen nem fenyeget a köz befolyásának veszélye (mert egyébként igen könnyű a hétköznapibb dolgokban eltéríteni a véleményem), ahogy ez általában könyvek esetében lenni szokott. Azt hiszem itt kell beszúrnom egy mostanában történt megvilágosodásom gondolatát, miszerint talán mégsem eredendően vagyok hülye az irodalomhoz is. Ezen kezdtem morfondírozni vizsga után, merthogy kénytelen lettem volt bevallani magamnak, hogy azért ez nekem közel nem megy 100%osan. Mert gyűlölöm szanaszét boncolni a műveket és olyan jelentéseket adni nekik, amik valójában nincsenek is ott (de egyáltalán, kik vagyunk mi, olvasók, és elemző diákok és tanárok, hogy azt mondjuk, a költő/író ezt akarta mondani...), de ez csak az egyik. Sosem láttam értelmét a verslábak húzogatásának és az olyan felfedezéseknek, hogy hú, ez hexameter... A szerkezetekről nem is beszélve. Mert kétlem, hogy ez határozná meg egy mű értékét... Ha pedig nem, mi értelme van? Semmi. De a világon mindent bonyolítani kell... És azért, mert fölöslegesnek tartom ezeket a dolgokat, sosem voltam képes rendesen megtanulni. Naggyából olyan hatással van rám, mint a matek. Csak ezt kénytelen vagyok mégis elfogadni azon nyílvánvaló okból, hogy valószínűleg köze lesz a megélhetésemnek az irodalom számomra hülyeségnek tartott részeinek is. Egyébként, pontosan tudom, hogy a művelt író/költő használja a jól betanult sémákat, muszáj ezt tennie, de engem ez nem vonz. Persze lehet ez fiatalkori deviancia, és miegymás, csak lázadozom, mert kamasz vagyok. Ja igen, és a gondolat. Csak arról a műről tudok beszélni, ami mondott nekem valamit, amivel azonosulni tudtam, ami felkavart ott a mélyben valamit. Nem tudom III. Richardot elemezgetni, még szubjektívan sem, ha egyszer hidegen hagy, hogyan távolít el mindenkit az útból a hatalom érdekében. Persze nyílván roppant izgalmas, de nem nekem. És ezért is szerettem a Vasadit annyira, mert míg a többiektől meg volt követelvő, hogy hozzászóljanak legalább néha az érdektelen témákhoz is, nekem nem kellett olyanról beszélni amiről nem tudok, és nem akarok. Amit viszont élveztem, arról tudok beszélni, sőt akarok is, és hajlandó vagyok belemagyarázni, ha ez is kell. (Persze ez a meggyalázás.:P De ez már csak ilyen. Másba is beletudok magyarázni, ha muszáj. De erre nehezebb rávenni.) Na most, nem tudom mi lesz az Asztalossal, aki nem fogja elnézni ahogy inkább írogatok nagyszabású magyarázatai alatt, ahelyett, hogy szorgosan elemezném az Anyegint, ami egyik övő évi kötelezőnk. Egyszer próbáltam elolvasni, de az első oldalon túl nem jutottam. Az is igaz, hogy jó pár éve volt. Ez volt az a könyv, amit a nagymamám a szó szoros értemében lemásolt. Kevés volt abban az időben Romániában a magyar nyelvű irodalom, és annyira tetszett neki, hogy átírta magának.:P Úgyhogy adok még esélyt neki. 

Ez a monológ most nem azért jött ki belőlem, mert az Igazolt hiányzás egy nagy lázadás (na ezt most annyira leegyszerűsítve és helytelenül mondtam meg, hogy rosszabbul már nem is lehetett volna), az alapvető nézeteimre nemigen vannak hatással a dolgok.:P

Szóval a könyv. Kapott pozitív kritikákat, mert nagyon megmondja. És negatívakat, mert okoskodó emberek rásüthetik, hogy egy mindenkit lenéző egocentrikus és hisztis kamasz játsza az agyát. Engem elég kevéssé érdekelnek ezek a vélemények, mert nekem nagyon tetszett. Egyrészt, mert az iskola rendszerrel ténylegesen problémák vannak, másrészt korosztályközeli. Ez az alap, mások által is elcsépelt vélemény. Ezen felül meg. Közel tudott kerülni hozzám, mert olyanfajta közöny és flegmaság árad belőle amire vágyom is, nem is. Ő mindig a saját útján járt, és persze a társaladom szemében megvetendő, hogyha kirúgnak valakit a suliból, a mértéktelenebb alkoholfogyasztás is, a céltalanság ésatöbbi ésatöbbi, ettől még számomra az egész létforma vonzó. Ez a gyakorlatilag lezüllöttségnek nevezett dolog. Mert egy hajszál választ el tőle, hogy úgymond lezülljek. Aminek gyakorlati nyoma nincs. A világon senki nem mutathatna rám ilyen gondolatokra utalva. De én ismerem magam és a különböző dolgok felé érzett vonzalmaim. És tudom, hogy engem minden sokkal jobban betudna szippantani, mint az öcsémet pl. akiről ugye ki lett volt jelentve, hogy a börtön egy igen valóságos opció ami a jövőjét illeti. Én azonban értelmiséginek indult emberke vagyok, senki nem gondolná, hogy ebből más is lehetne. Ha nem lenne józan paraszti eszem akkor közel nem ez lennék. Csak mivel tudom, mi lehetnék, nem megyek a tűz közelébe. De attól még ez itt van bezárva, karöltve azzal, amit 3 napja említhettem, a spontanitás felé érzett vággyal. Mert az is el van folytva. De nem magamról akartam írni. Vissza. Szóval az egyik ok, amiért tetszett ez volt. Antiszociális. Ezt nem kell magyaráznom annak, aki régebb óta olvas. Aki meg nem, noss annak is egyértelmű lehet. De egyszerűbb lenne legalább nyomokban valami emberszeretetet érezni, mert roppant könnyelműen dobálóznak már ezzel is az emberek, és semi kedvem sablonná válni. (Nem mintha kivülállósági érzetemet akartam volna növelni az embergyűlöletemmel. Csak ha fele ilyen hülyék, irritálóak, gonoszak- és nem úgy, mint én, gusztustalanok és sorolhatnám mik, lennének, akkor nyílván nem lennének ilyen ellenérzéseim.) Itt most bele kell magyaráznom valamit. Ami egy ok az emberek utálatára. (Amit Patti emelt ki nekem 1 nagy összeveszésünk során, és amivel szintén azonosulni tudok.) Magamra vonatkoztatva tudom csak normálisan leírni, főleg, hogy nem akarom egyértelműen az íróra vetíteni. Sosem voltam képes normálisan beilleszkedni. (Ezen a húsvéti virrasztáson gondolkoztam el igazán a könnyeimmel küzdve, de ez egy másik történet.:P) Nem tudom miért, fogjuk arra a fantazmára, hogy különleges vagyok. (vagyis, nem fogadtak be, mert az vagyok, nem azért, mert azt képzelem, ez még egy viszonylag fiatal feltevés) A lényeg, hogy ilyenkor az ember mégis megpróbál beilleszkedni (szép játék. Megpróbál olyan lenni, mint mindenki más, ugyanolyan felszínes és ostoba, csak aztán egyszercsak sok lesz...) csakhogy saját magaként nem megy. És amikor elég a szerepekből elkezdi hibáztatni a többi embert, és ez is nagyon praktikus módja, ha az ember utálni akarja a környezetét.:P Arra, hogy a könyvben ez a helyzet, csak abból következtetek, hogy alapvetően Marci képes jóban lenni emberekkel és szeret ismerkedni. Itt bukta a szimpla embergyűlölet-elmélet, ahogy valójában nálam is. A dolog összetettebb. Mint minden.:P (aztaamekkorabölcsesség.) Kezdek annyi hülyeséget összehordani, hogy én is belezavarodtam.:P Ezen mélyenszántó írás nyomán valószínűleg még több ember fog komplett hülyének nézni, de sebaj. Jog fenntartva. Vissza. Én szeretem Gerlóczy stílusát. Szeretem a hosszú, se vége se hossza mondatokat és szeretem az iróniát. (Ami remélem néha nálam is látszik.) És engem egy cseppet sem zavar, hogy nincs érettségije és még magasabbról teszek rá, mennyire van igaza ezzel az egyveleggel mások szemében. A kezdeti nehézségek után nagyon is lekötött a könyv és nagyon teszett. Tömörítve az eddig össze vissza nyújtott mondandóm.:P Tavaly olvastam a Váróterem c. könyvét és az is nagyon tetszett, annak ellenére, hogy azt mégjobban lehúzták. Erre igazából egy a bizonyíték, hogy az én agyam olyan, mint a szita. A legtöbb dolgot gond nélkül átengedi a feledésbe, és így vagyok a könyvek nagy részével. Az ember egy idő után képtelen követni, hogy miket is olvasott már. (Én ugyan nagyrészüket felírom, függetlenül a tetszés szinttől.) Elég ritkán maradnak meg könyvek tartalommal, címmel és íróval együtt a fejemben. A tartalom megszokott, de sokszor akkor nem tudom, mit is olvasok, amikor olvasom. Ami a címet és írót illeti.:P Viszont a Váróterem minden részletével megmaradt, és nem azért, mert olyan rossz volt.:P Aki értett ebből az egészből valamit, annak gratulálok, mert én tényleg elvesztettem magammal a fonalat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.