ahogy nézem. Vagyis a rendszer csöppet instabil. De mindegy, nem ezért vagyok itt.

Tegnap elgondolkodtam azon, hogy mikről is írok úgy általában. A blogon a kérdés inkább a múltra vonatkozik, ami tartalmazza a sulis, néha sport, néha politika, néha csak szürke felhők leírását. Nem tudom mennyire állt ez közel ahhoz, amivel indultam, azt hiszem kissé céltalanná vált ez a blogolás dolog. Mármint időközben mindig voltak dolgok, amiket fontonak tartottam volna itt megörökíteni, közzé tenni, ha csak egy ember is téved ide, de aztán a majd később-ekből soha lett, szóval valahol elrontottam. Másrészt meg a kérdés vonatkozik a naplómra is- amit szintén szörnyen elhanyagoltam az elmúlt hmm, 1 évben, bár kevésbé, mint a blogot, ott legalább igyekeztem bepótolni az események leírását. Csakhogy ezzel a sok lemaradással eljutottam oda, hogy gyors összesítéseket kell gyártanom és kimarad az, ami a lényege volt valójában mindkét dolognak énkereső kamasz koromban (bár ha ez múlt idő, szeretném tudni, most mi vagyok, így jelentős 19 évvel...), nevezetesen, hogy a gondolataim, érzelmeim és az ezekben végbemenő változások meg legyenek örökítve, főleg azért, hogy kellő értékben képes legyek feltérképezni magam az adott helyzetekben és ne legyenek olyan problémáim, hogy "ez a reakcióm most honnan jött?" ami manapság megesik olykor. Na de amihez valójában ki akartam kanyarodni, az az volt, hogy a naplómba ha spontán írok (vagyis nem tervezgetem napokig, hogyan vegyem föl a fonalat), annak az a szomorú oka, hogy Bencéve összekaptam valamin, vagy nem csak összekaptunk, hanem igazi sírós-üvöltős-nembeszélős-ön és közgyűlölős veszekedést tartunk. Ami valójában nagyon szomorú és rossz képet fest az életünkről, mert általában nem ilyen. Bár ilyen is, végül is most is összekaptunk, de ez nem vátoztatta meg a tegnap eltervezett posztom eltervezett témáját (igen rosszul kanyarodtam ebbe a mondatba).

Valójában elég egyszerű a közölni valóm. Csak mert rájöttem, hogy még sosem tettem meg itt. Nem mondtam még el, mennyire szerencsés vagyok. És, hogy miért is. Nyilván számtalan dolgot feltudnék sorolni (már akár csak azt is, hogy élek, mint arra a végés a bal melem fölött gyakran emlékeztet- és majd meg is mutatom, mert csúnya, szörnyű és mégis, ezzel én még mindig hihhhetetlenül szerencsés vagyok), de most csak Bence a lényeg, az a hihetetlenül nagy szerelem, amit kaptunk (mert én hiszek Istenben, ha semmi más nem is, hát a szerelem feltétlen bizonyíték a számomra).

El kell mondanom, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért olyan barátom van, aki minden nap elmondja, hogy szeret. Aki akkor is rám tud nézni, és őszintén mondani, hogy gyönyörű vagyok, amikor egész nap mosogatórongynak érzem magam. Aki mindig csodálatosan édes meglepetéseket tud kitalálni nekem. Akivel bármikor együtt tudok mókázni, hahotázni, szidni bárkit (ez persze csúnya dolog, bizony-bizony, de azért van ami nem változik- vagy ezt már írtam?), finomakat enniinni, mert értékeli a jó dolgokat, és ha már itt tartunk, értékeli, ha csinálok neki BÁRMIT, vagy olyan nincs, hogy tegyek is valamit a jobb megjelenésért, és ne tegye szóvá, milyen szép vagyok. Bármikor, bármit elmondhatok neki, ezzel együtt megtanított könnyebben kimondani dolgokat.
Szerencsés vagyok, mert végtelen türelemmel igyekszik a fejembe önteni a matekot (3as tz, pedig hihetetlenül buta módon rontottam el dolgokat, de ez az én bukás elleni korábbi küzdelmeim mellett aranyérem), és végtelen türelemmel kérdezi ki a törit. (Vagy a föcit, ha épp abból érettségizek. Fenn maradt velem szóbeli előtti éjjel végig és hallgatta a tételeket hősiesen.)
Minden reggelem megszépíti, amikor megérkezik hozzám, vagy amikor a simogatására ébredek (bár többnyire ő az enyémre, vagy valami alattomosabb ébresztési módszerre), de mivel általában együtt alszunk, ezért egyszerűen csak az összebújva alvások és így ébredések is.
Szerencsés vagyok, mert minden reggel megcsinálja/behozza a reggelim, amikor együtt vagyunk (szóval akkor egyértelműsítek: hétfőn és kedden nem alszunk csak együtt, nem tudom, hogy lett ez a rendszer, de ez van), hajlandó segíteni a takarításban (bár ugye ketten koszolunk, de hány pasi csinál ilyet), segít a kisöcsémnek is a tanulásban ha kell, kibírta azt a sok sok hónapot amíg édesanyám nem kifejezetten fogadta el a létezését-sem, és eljutott odáig, hogy néha nem vagyok benne biztos, anyám melyikőnket szereti jobban.
Ezermillió dologért lehetek hálás, Miatta, és Neki is, végtére ő néz szembe minden nap a kihívással ami jelentek. És az élményekért, amiket együtt éltünk át.

Sokáig nem hittem benne, hogy létezik valódi szerelem egyáltalán, meg abban sem, hogy 40 alatt az ember eltervezheti, hogy kivel éli le az életét, mert hát hogyan is valósulhatnak ez meg. Ez a kép megvátozott, de nem azért, mert szerelmes kis kamasz lettem, hirtelen minden rózsaszínné vált és elkezdtem tündérmesékben hinni. Persze az első hónapok a rózsaszínnél és mese színűbbek voltak, de azért hamar a valóságban találtuk magunkat. Daganat, a nővérem eltűnése, családi dolgok, és aztán követhetetlenül sok konfliktus, mert végül is a mézes hetek is elmúlnak egyszer. Szóval egész más világban találtuk magunkat. Nem a kamaszos álmok tartottak össze minket. Egy darabig nem értettem a válásokat, aztán meg azt gondoltam, mégiscsak jó találmány, miért láncolnánk össze embereket, aztán meg megfejtettem és arra jutottam, hogy az egésznek semmi értelme. Vagyis abban hiszek, hogy ha 2 ember egyszer eljutott arra az egyébként nem kis felismerésre, hogy márpedig a másik az Az a bizonyos, az nem véletlen. (Intelligens emberekről beszélek, nálam ez az alapja mindennek, és ezért aztán lehet utálni.) De minden kapcsolatért keményen kell dolgozni, az első perctől, nincs pihenő, hogy akkor én most lusta vagyok ehhez vagy ahhoz, meg igazából beszélni sincs kedvem, kiszállok 1 hétre. És ha az egyik kapcsolatnak vége (csak persze más egy pár hónapos, esetleg évekké húzott valami, meg más egy évtizedes házasság, és én most erre koncentrálok), attól még a következőben ugyanúgy meg kell dolgozni a másik megtartásáért. És őszintén szólva azért is, hogy miközben a másik érzéseinek szintentartására törekszel, a sajátjaid se hűljenek ki, mert ez egyéni feladat is. Például, hogy képes legyél minden nap értékelni a másikat. És emiatt boldognak érezni magad.
Jó idő volt, mire egyáltalán megengedtem magamnak ennek az örökre együtt dolognak a gondolatát. És még több időbe, mire el mertem hinni. Mert nem az volt a kérdés (az első percben sem), hogy én én magam őt akarom e, hanem, hogy bízhatok e benne annyira, hogy ezt elhiggyem. Hogy lehet e ez őszinte, vagy ártatlan hazugság. Csak pillanatnyi, hogy ezt érzi, vagy stabil. De megismertem, minden hibájával és tökéletességével együtt, a családját, az értékeket amiket kapott, és biztossá váltam magunkban. És azóta megharcoljuk a harcaink nap, mint nap, azért, hogy a mostanra tökéletesen felépített álomvilágunk- ami tartalmazza a jövőre összeköltözéstől kezdve a gyerekeink nevein át azt is, hogy idősen hol és hogy akarunk élni, és közben mit teszünk meg ezért- felépülhessen a valóságban is. Veszekszünk és megbeszéljük, ha kell többször, addig amíg fel nem számoljuk a problémát (bár van amit naaaaagyon lassan sem lehet, de azok icipici hülyeségek, és valószínűleg csak én vagyok extrémen tolerancia nélküli), és ha más jellegű problémánk van, azt is megbeszéljük, őszintén és nyíltan. És meglepjük a másikat spontán, időről időre, mert ez fontos, bár nem tudnám megmondani, miért. És ha már nagyon kezdünk bepunnyadni és unalmasakká válni, csinálunk valamit, ami kimozdít. Stbstb. Nem találtuk még föl a spanyol viaszt szerintem, de igazából nem hiszem, hogy a jó kapcsolatnak tényleg vannak titkai. Mert a szeretet, tisztelet, köszönet, stb. nem titkos dolgok. Talán csak túlbonyolítják az emberek. Nem tudom mi romlott el a világban, ami miatt már senki nem hisz abban, hogy lehet az embernek csak egy, de nagy szerelme, bár valószínűleg ha mindaz, amit leírtam, csak úgy eltűnne, akkor ott vége lenne a szerelembe vetett hitemnek. De mivel az ő nagyszülei és szülei is együtt maradtak (ellentétben az enyéimmel, és az ismeretesen "jó" házasságú dédszüleimmel), ezért abban is hiszek, amit például Évike szeret szajkózni, hogy mennyit ér a jó családmodell. Hát olyanom nekem nincs, helyette teljes bizonyossággal hiszek a szerelem+ intelligencia páros verhetetlenségében, valamint mióta az eszemet tudom léteznek bennem az anyai ösztönök (vagyis konstans a tökéletes családot terveztem és hogy hogyan lehetnék tökéletes anya), ezért 19 évesen már épp tartok ott, hogy a majd' 10 év múlva esedékes baba vállaláshoz a tökéletes apajelölt már meg legyen.:)
Egyébiránt van még egy teóriám, miszerint nem létezhet még egy ember a Földön akinek megegyeznek a vágyai az enyémmekkel, mindenben, szóval ha ő nem, akkor nincs esélyem.

Ez azt hiszem, hogy borzasztó hosszúra nyúlt, és csak nem így terveztem, de úgy tűnik nem tudok elszakadni önmagamtól egy csöppet sem, legalább annyira, hogy ne fűzzek be 2 gondolat közé 4 másikat zárójelekkel, de hát ez van. Hamarosan jelentkezem. Csak hogy véletlenü se tanulással töltsem az időm.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.