Nem tehetek róla. Nem akarom, hogy így legyen, bár nem tudom miért. Nem tudom, miért történt így... De ez így nem jó. Beszélni akarok vele. Nem akarom, hogy végleg visszafordíthatatlan legyen a dolog. Ha még nem az. Telik az idő és teljesen elsodródunk... És minden egyes nappal távolabb vagyunk... Észre se vesszük és már nem is fogjuk ismerni egymást... És én ezt nem akarom. Gondolkodnom kellett volna. Illetve át kellett volna jobban gondolnom a dolgokat. A következményeket. A jövőt. Miért voltam ennyire ostoba? Azt tudtam, hogy mit éreztem. És sejtettem, hogy nehéz lesz, de túlzottan elvagyok szállva. Nem gondoltam bele, hogy mit FOGOK érezni. Sosem gondolkozom előre. Egyszer végre meg kellene tanulnom, hogy ne pillanatokban gondolkozzak. Illetve, hogy ne hagyjam, hogy a vérem elragadjon. Mert megvannak a fázisaim. Ha megbántanak. Először, az első döbbenet alatt fáj, aztán is, utána lehiggadok és gondolkozok, aztán mérges leszek és szidom az illetőt, aztán megint fáj. Múlt hétfőn, akkor, amikor leromboltam mindent- mert én tettem, hisz én akartam, hogy így legyen, még ha már elötte sem volt ép a dolog- valahol a mérges és fáj között voltam. És persze megint nagyon erősnek hittem magam. Bizonyos fokig nagyon erős vagyok. És tökéletes színésznő, senki rá nem jön, hogy bajom van. De nem mindig vagyok emberek között. És amikor egyedül maradok, el tudok merülni az érzelmeimben. És akkor fáj. Nem mintha máskor nem fájna. Csak tudok nem figyelni rá. Van mivel eltereljem a gondolataim. Persze, itthon, egyedül is csinálhatnék valamit, de minek? Nincs kedvem. És helyre akarom hozni, de közben nem hiszem, hogy helyre lehet. Nem tudom, hogy akarja e... Meg a büszkeségem, mert az is visszafog, és az erő hiánya... Tökéletesen tanácstalan vagyok... Elnyel a saját mocsaram... Amit én teremtettem. És nem tudok kimászni...
Utolsó kommentek