Öcsémmel metrón ülve idéztük föl gyerekkorunk szórakoztató pillanatait. Mostanában nem nagyon történik velem semmi, úgyhogy írok ezekről. 

Vicces gyerekek voltunk hihetetlen fantáziával. (nem akarom azt mondani, hogy nekem volt nagy fantáziám, mert nem csak, de tény, hogy míg én egyedül is tökéletesen el voltam, ő nem tudta lekötni magát sosem.) Hogy nagyon pöttöm gyerekekként miket csináltunk, nem emlékszem. Azon túl, hogy ő vert, én meg árulkodtam.:P Fontos, hogy falun laktunk. Szerintem erről nem írtam még. Szóval a helyszín kell.  Kedvenc játék helyeink voltak az apám által az udvaron tárolt roncs kocsik (mindig műhelyt akart és ezért begyűjtötte az összes kacatot, amitől az ismerősei megszabadultak...) amikben lehetett mindenféle kémes, autó versenyzős és egyéb dolgot játszani. És be lehetett zárni a macskát... Meg el lehetett vonulni bőgni és dühöngeni. És akkor is az egyik roncsba ültünk be, mikor a nővérem valahogy kizárt minket, mert egyedül volt otthon mi pedig északa értünk haza, talán Pestről... 

Nem konkrét játék, de imádtam a sárga hintám amit apu csinált a dió fára. Valami vasakat meg deszkákat varázsolt hintává és festette sárgára, Máténak ugyanezt kékben. Mai napig imádok hintázni, és ezt szerintem nem növöm ki sosem. Volt egy nagy faláda is az udvaron, szerintem semmi nem volt benne egy két kidobott kacaton kívül (tulajdonképpen csak azokból állt az udvarunk), ott fedeztük fel a gyufa használati módját... Úgy 5-7 évesen. Volt sufni ahol lehetett kincskeresni. Volt tyúkól, ott az állatokat szadizhattuk. Emlékszem, egyszer épp boldogan feküdtünk cumisüveggel a szánkban anyámék nagy ágyában mikor bejött apám és elkezdett valami meglepetésről hadoválni. Ki kellett találnunk mi az. Szürke és állat. Kutyára gondoltunk, de az már volt. Libákat vettek. A kedvencem akkor is a kakas volt, amelyik össze csípkedte Mátét... na meg, az ember sokat tanul a szaporodásról, ha van kakas meg tyúk az udvarban...:) Dzsindzsi, a kutyánk valami németjuhász és ki tudja milyen keverék volt, gyönyörű, okos, hűséges és kedves. A szomszéd kutyákat mindig meginvitálta a tányérjához, évekkel később is, az idegeneket jámborul bámulta, de mikor az öcsém nekem rontott leteperte. Szegény, őt is sokat kínoztuk, talán a legdurvább az volt, mikor okos nővérem ötletére hallgatva fogtuk a két mancsát és megtáncoltattuk... A macskákat is szerette, szerintem azok többet bántották őt, mint ő bárki mást. A veranda alatt lakott, mivel az alatt volt egy jó nagy terület, annak köszönhetően, hogy a verandát cölöpök tartották 1 m-el a föld fölött. Jól lehetett ott szaladgálni, főleg míg fulladás közeli állapotba nem kerültünk a rengeteg kutyaszőrtől. Nyaranta óriási pancsolásokat tartottunk óriás lavórokban. Sokszor a szomszédlány is átjött, aki öcsémnek köszönhetően tudta meg, milye is van egy fiúnak.:P De kicsik voltunk. Szeretek így emlékezni azokra az időkre. A boldog pillanatokra, mikor már iskolásként belógtunk az oviba, a fölötte lévő erdős dombos részen futkostunk, stb. Arra, amikor apámmal és öcsémmel elmentünk a homokbányába és a fenyőerdőbe... zacskóban vittem a sütit, apám pedig azt mesélte, hogyan festette egy északa alatt olyan szép kékre az eget.  Emlékszem arra, ahogy a homokdombokat meghódítottuk, a lemenő napra az erdő mellett. Nem akarok arra gondolni, mennyivel több rossz dolog történt ott. Az idő megszépíti az emlékeket, és ezek számomra egy más világot, egy más gyerekkort jelenítenek meg. Úgy kezelem, mintha ez lett volna az igazi. Nem akarok emlékezni vitákra, ütésekre, sírásra és mindarra ami minden szép emlékem fölött ott lebeg. Talán egyszer, valahova leírom. Vagy egyszer elmondom. De túlzottan más fényt vetítenének mindenre, úgy érzem. Nem akarom egyik családtagomat sem bűnbaknak kiállítani. Pedig a teljes történet azzá tenné... És nem csak azért, hogy más ne gondoljon rosszat. Magam miatt sem. Ezért inkább arra gondolok, amikor apa unokatesója jött Erdélyből és videózott, mikor a függőágyban feküdtem a diófa alatt, mikor fogtam a vaskos reklám újságaim és hátravonultam a kert végébe egy bokor alá... Arra, amikor egy reggel lementem a kertbe és a mák virágok nyitva álltak, mintha mese lett volna. A kert mögött nem sokkal volt egy patak. Balra széna bálák egy mezőn, jobbra szomorú fűzek, kidőlt fatörzsek mohától lepve... Két évszak, két emlék, összefolyva. A patak mentén el lehetett jutni az iskolám mögötti parkig, ami játszó tér is volt egyben. A patak fölött híd volt ott, Máté egyszer beleesett. De a park rossz emlékeket idéz, tovább megyek. A suli mellett volt a nagy focipálya, egyszer kaptam az ofőmtől egy barackot a fejemre a gyűrűs ujjával, mert bementem a locsoló alá... 

Nem sajnálom, hogy eljöttünk onnan. Mert minden szép ellenére rossz volt. Ha más lett volna minden, talán jobb lett volna ott élni. Bár én azt hiszem, nem szerettem volna. Ha egyszer férjhez megyek, mielőtt gyerekeim születnek leköltözök falura. Az első néhány évüket töltsék ott. Más légkör, más mentalitás. Iskolát is kezdhetik ott, számomra az ottani két év nem volt hátrány. Az ott töltött évek pedig mindennek ellenére jót tettek. Főleg, hogy városban is ugyanaz történt volna.

Amikor nagyobbak lettünk, akkor kezdtük el használni a fantáziánk. Máté Kókán lakott, én Pesten. A kedvenc játékunk az volt, hogy kitaláltunk egy storyt, beöltöztünk, és eljátszottuk. Magyarul, voltunk harcosok, multimilliomosok, királyfi és királylány, aztán kémek, Harry Potter és Hermione Granger. És sorolhatnám. Énekesnő és a managere... Talán még akkor is játszottuk ezeket, mikor én már 13 voltam. Sőt, biztos. A játékokból nehezen nőttem ki. 13 évesen már rég nagylányként tekintettem magamra, mégis barbieztam. Aradon is játszottunk HP-t, elhitettem vele, hogy Hermione nagyon jól kviddicsezik. Akkor ő még nem olvasta. Ez azóta is bosszantja.:D Aradon legnagyobb alakításunk az volt, hogy fogtuk a hintaágyban lévő matracokat, leraktuk a fűre a köre terasz, vagy fogalmamsincs mi alá, pontosan a szárítókötelekhez igazítva, felmentünk, rácsüccsentünk a szárítókötelekre (úgy, hogy átmásztunk a korláton) és leugrottunk. Azt hiszem könnyen kitörhettük volna a nyakunk. De az embernek 8 év körül nincs túl nagy veszély érzete. Mikor kémek voltunk elbújtunk a gépem előtt (4. ez az a mára múzeumi darabbá avanzsált szgép) egy pokróc alá és bámultuk a halas, tengeres képernyőkímélőt, mondván tenger alatt vagyunk. Megküzdöttünk a sötét oldal harcosaival, bár kissé légneműek voltak, csodás rúgásaink mindig célt találtak. 12 évesen a miliomososdi úgy működött nálam, hogy szétpakoltam a szekrényem, hogy az ilyen olyan mediterrán országba utazásunkhoz ez és ez kell, és mire összeállítottam az elengedhetetlen dolgokból álló csomagom, meguntam a játékot. De azért feküdtünk mi a zöldes padlószőnyegemre terített csíkos pokrócon fürdőruhában, miközben kinn tombolt a december... Mi akkor Egyiptomban voltunk és süttettük a hasunk. Ha nem hív föl az egyik hülye titkárom, hogy valami elrontottak a cégemnél, akkor nem kellett volna felszállnunk a magán gépünkre és hazarepülni. (Sosem derült ki mit rontottak el, mert nem tudtam milyen cégem van és ott mit és hogy lehet elszúrni.) Nem sokat voltam Kókán. és nem is szerettem ott lenni sosem. Most sem. De vannak onnan is jó emlékek. Nyár, meleg, és a lebetonozatlan út hatalmas gödrei amiket feltöltött az eső... Teli csúszós állatokkal, vizipókokkal, sárral és kosszal. Mi ezekben gázoltunk térdig... valószínűleg nem a leghigiénikusabb dolog volt amit életünk során csináltunk, de borzasztóan élveztük. Nem tudom mai fejjel bele mennék e egy ilyenbe. De akkor, ami ha belegondolok nem is volt olyan régen, megtettem. Furcsa, mintha egy másik életben lett volna, pedig alig néhány éve... Ugyanazon a nyáron gyűjtöttünk be két nagy zacskónyi csigát. Az esőzések előcsalogatták őket is. Mi nem tudom milyen ötlettől vezérelve összeszedtük az összes csigát amit találtunk a környéken. Aztán fogtuk, és beledobáltuk a pöce gödörnek ásott óriási gödörbe szerencsétleneket. Szórakoztató volt... Bár az ősök kevésbé találták szórakozatatónak, mikor észrevették... Szerveztünk hajtóvadászatot a kóbor kutyák ellen. A csapat állt 2 db emberből. Ő, és én. Fogtuk a kis botjaink, gondolva, hogy most jól kiazavarjuk a hülye kutyákat a területünkről, és elindultunk az utca végébe. (Azért zavartak, mert volt egy kis erdős rész, amin ha átmentél- ma is így van, de ez nekem már múlt- egy másik úton kötöttél ki ahol volt egy hinta egy fán.:P A kutyák miatt pedig nem engedtek arra.) Mikor a messzeségből meghallottunk egy ugató fenevadat persze gyorsan visszaiszkoltunk... Később már, mikor Petiék odaköltöztek, bevontuk őt is sok hülyeségbe. Az egyik legnagyobb az volt, mikor a természetesen apám által eltárolt rengeteg rongy darabból katonai öltözetet varázsoltunk magunknak... Fogtuk a hosszú zöld és barna rongyokat és magunkra tekertük. Aztán hátra baktattunk és elkezdtünk kúszni a kertek mögött. Ilyet 1-2 éve is játszottunk, akkor azért hagytuk abba, mert egy srác füvet nyírt hátul és nem igen örült annak, hogy az ő kertjükön át is vezetett az expedíciónk... De megdobáltuk körtével. Aztán visszahúzódtunk.:P Mikor először kúsztunk arra is csak majdnem jutottunk át a szomszéd kerten, mert a nagymamánk kiszúrt minket... Mozgott a fű.:P De jó játék volt. És nem lepődnék meg, ha ezt idén is eljátszanánk. Nem változtam sokat. És hülyeségre és gyerekes dolgokra nagyon is kapható vagyok. Egyszer bombát akartunk csinálni ecetből és szódabikarbónából. Utóbbit nem sikerült csempészni, a sütőpor pedig nem működött.:P És még egy hely. 2 házzal arrébb volt a rom. Ami egy épülő ház volt valójában, mi romként tekintettünk rá. Tiltott hely volt, merthogy leeshet egy tégla (nem is rendes tégla volt, mert kék volt minden kő) és bajunk lesz. Mi persze rendszeresen mászkáltunk ott, meg rajta is... Gyereknek lenni jó. Volt. Sötétedés után az utcán mászkálni, megállni egy árok mellett és forogni, forogni, forogni. Peti nézte az attrakciót, én és Máté műveltük. Többnyire ő nyert, de nem mindig csak én estem pofára attól, hogy összeakadtak a lábaim. Egyszer az árokba is beesett. Jó volt szédülten feküdni a csillagokat bámulva és úgy érezni, hogy minden örökké tart.

Igen, vannak szép emlékek. És ami nem szép, hajlandó vagyok kiszépíteni én. megtanultam, hogy adjam elő pozitívan a rossz dolgokat. Amik mögött fájdalom van. Nem ferdítek, de így is lehet. Sosem gondoltam, hogy boldog gyerekkorom volt. Most sem gondolom. De van mire boldogan emlékezni, van mire azt mondanom, igen, az volt a gondtalan gyerekkor. ha nem is az egész, de egy pillanat. És meg kell tudni becsülni a pillanatot is. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.