És az a szép, hogy nem csak testileg.

Beköszöntött az a periódus, amikor megszenvedem a naptej nélkül való napozás és pecsenyére sülés következményeinek 3. fázisát. Az első az volt, amikor boldogan szemleléltem robotmozgás közepette, milyen fantasztikusan pirosra sikerült sülnöm, ami azzal kecsegtetett, hogy egyszer barna leszek. Hogy közben észveszejtően viszkettem és fájt, az mellékes, ugyebár, a szépségért meg kell szenvedni. S bár télen szerelmes voltam a fehérségembe, nyáron mégsem maradhatok vámpír színű.:P  Épp ezért nem használtam naptejet, mert pontosan tudom, hogy akkor esélytelen vagyok a barnulásra. Mégis, talán nem a déli nap melegét kellett volna választanom... Miután elmúlt a pirosság és viszketés szépen bebarnultam. Tökéletes árnyalatba, ez talán még jobb, mint a fehér.:P Naívan azt gondoltam, én nem fogok hámlani. nem tudom, hogy találtam ezt ki magamnak, de nyílván kivételes személyiségemhez van köze... Hehh. Azt már láttam tegnap, hogy a köldököm környéke elkezdett leválni, ma felfedeztem a lábamon megindult folyamatot is, és az imént a hátamra is vethettem egy pillantást, amit, ha elkerülök, 1 fokkal boldogabb lennék. Amúgyis borzasztó napom újabb fénypontja volt szembesülni a fehérlő foltokkal. Igen, lebomlom. Gyűlölök hámlani. Sokkal rosszabb, mint maga a leégés. Talán, mert mazoista hajlamaim vannak, mint az nyílt titok.:P Ez pedig rontja a testem összhatását, amivel kivételesen majdnem elégedett voltam.:P Na mindegy, néhány nap és újra tükörbenézhetek. És jó hír, kedden fodrász.:P (Nők, mamma mia!)

Másrészt foszlom, belül. Ez a magyar viszga kiszipolyozott. Nem hittem, hogy tud ennyire rossz lenni. Egy dolog, hogy elötte túl kellett esnem az apámnak való levélátadáson... (Később.) Ez már eleve -ba vitte a napom. Bementem és kihúztam a francos 13. tételt, ami nála most a himnuszok volt... Szent Ambrus. Az egyik olyan témakör, amiről tényleg csak körvonalaim vannak, de ez egész évben így volt, nem fogott meg a dolog, és nem is nagyon értettem minek kell annyit magyarázni őket. Úgyhogy mellbevágott. Ja, nem is ez volt az első, ott kezdődött, hogy a Vasadi felcsillanó szemmel közölte, mikor beléptem, hogy most aztán csillogtassak meg végre valamit a többiek után, látszott rajta, hogy belefáradt már a sok hülyébe. Mondtam neki, hogy nem fog menni... Kidolgoztam amit tudtam, közben hallgattam milyen töretlen nyugalommal és jókedvvel kérdezgeti az embereket akik megakadtak... Aztán odamentem én, és végig meredten nézett rám, esküszöm, megijedtem a nézésétől, nem kérdezett, én összemakogtam valami elég nagy hülyeséget... Nem tudtam önmagam lenni így, nem tudtam kihozni amit ki kellett volna és sok minden amit még tudtam volna benn ragadt... Nem az én Vasadim volt, akivel simán elbeszélgettem bármiről. Egyébként, nyílván túl sokat képzeltem a tanár-diák kapcsolatunkba.:P Bár, nyílván kedvenc diákja voltam, nekem meg 5. óta kedvenc tanárom... Az elvárások, ezt mondtam... Anyám mindennek ellenére közölte, velem, hogy büszke rám. De édes Istenem, mégis mire?? Az ég világon nem tettem semmit és nem is érek semmit. És csalódást okoztam a Vasadinak is, hát nagyszerű. Az utolsó év volt vele, az utolsó vizsga... Oké, jövőre tartani fogjuk etika szakkört... De az most mindegy. Akartam, hogy jó legyen a vizsgám, hogy tegyek is valamit még az évben, de aztán valahogy nem volt erőm, kedvem... És szembe kell néznem, hogy kb 3as lesz a vizsgám... És életemben nem voltam 4es irodalomból. Pedig ez azzal jár... Talán nem is nekem való. Felkéne hagynom az ostoba illúziókkal. Gyakorlatilag használhatatlan vagyok. Reálból nem vagyok jó. Már humánból sem. Tapsvihar.

Álltam a buszmegállóban és vártam, hogy felkapjon a szél és elvigyen messzire. Vagy egyszerűen becsapódhattam volna kis hazánk kommunista maradványainak egyikébe... Egy szép, mondjuk piros panelba. És örökre ittragadtam volna a betondzsungelban. Úgysincs változás. csak némán, és nem a rekedtségem okán, figyelem ahogy elkúsznak mellettem az allattomos évek és a végén minden nagy terv köddé válik. Ahogy közelebb érek a markomban sem marad semmi belőle. Ha utánanyúlok. De lehet, hogy még azt sem teszem meg. Mindig túl lusta voltam megtenni amit kellett volna... 

Ma van egy személy 18. szülinapja, akire még mindig gondolok, bár nem kéne. Nem is miatta, csak a hozzá kapcsolódó illúziók miatt. És az időszak miatt, amikor bepottyant az életembe. De megnyugtató, valójában már nem zaklat fel. Na jó, őszintén, de. Csak nem így. De mikor úgy 1 hónapja besétált a napomba, akkor más volt. De talán a szituáció miatt is. Nem tudom. De nem nagyon jut eszembe, csak ma van a szülinapja.

A továbbiakban nem csinálok semmit, kizárólag szétesni vagyok hajlandó. 

Ja, megemlíteném még, hogy a Nyárádi megállított azzal, hogy nagyon szarok lettek a matek vizsgák, úgyhogy tanuljunk a szóbelire. Ez roppant megnyugtató... Úgyhogy ennyi kellett a mai napra...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.