Tudhattam volna. De az intő jelek ellenére is, majdnem a végéig bizakodtam. Sőt, még nincs is vége... 

Milyen lehetett volna a napom:
-elmegyek az újpesti munkaügyi irodába vagy hova, megkapom a kis papírom
-találkozok Zsuzsival 11kor és bevesszük a Westendet, hogy Hannának ajándékot vegyünk
-elmegyek a Duna Palotába és elintézem a dolgaim

Ehelyett: (Erős idegzetűeknek...)

Este (igencsak este, anyámék már aludtak), én elhatároztam, hogy ma márpedig bemegyek a munkaügyibe, megszerzem a kiskönyvet ami kell és elintézem az elintéznivalókat. Talán azzal rontottam el, hogy hajnali 2ig olvastam, nem tudom. 8kor jókislányként felkeltem, első gondolat, ó milyen friss vagyok. Második, francba, fél óra alatt elkéne készülni. A 3. volt csak a kávé, ami aztán nyomban meg is szereztem. Nem találtam a kedvenc nyakláncom ami évek óta a nyakamhoz van nőve (elsőáldozásomra kaptam- hit, remény, szeretet, amikor fontos helyre megyek akkor pláne mindig rajtam van...) Dühöngtem a hajvasalás miatt (utálom az egyenes hajat, de teljesen elaludtam így más választásom nem volt), aztán azért mert vasalnom is kellett, végül laza 1 óra alatt elkészültem. Rohanva elindultam, és a dombnál sem jártam mikor leesett, hogy a pénzt csak lenyomtam az íróasztalomra, a pénztárcámig nem jutott el. Vissza. Patti elmondta már néhányszor, hogy nem jelent jót visszafordulni... De muszáj volt. Ezután sikerült eljutnom az Újpest központba, és a megfelelő kanyart is emgtaláltam. Mentem, mentem, kerestem a Kassai utcát. Elmentem a katolikus suli mellett, egyszercsak egy házon egy tábla jelezte, hogy jó irányban vagyok. Tovább mentem. Számozás sehol. Egyszercsak Király utca. Nézem, jó, megkerülöm az útban lévő épületet. Erzsébet utca. Itt is, ott is, amott meg Nyár utca. Mondom zseniális, egyre közelebb vagyok hozzá, hogy hazajussak... Közben az idő persze telt, fél óra alatt visszavergődtem a katolikus sulihoz, amin felfedeztem a Kassai utca 24-20 táblácskát. Már majdnem boldog voltam, de megkerülve az épületet csak a 20hoz jutottam, nem a 24b-hez, ami nekem kellett. A 24b ugyanis a szemben lévő oldalon helyezkedik el a maga fensséges, fehérre meszelt összegraffitizett teljességében. Bementem, a légkondi luxuscikk válság idején, a tömeg viszont természetesen nem hiányzott. Tanácstalanul álldogáltam, hogy honnan is kellene sorszámot szereznem, ez volt a második pont amikor úgy éreztem, konzultálnom kellett volna anyámmal is a terveimről. Az első tévelygésem volt, amikor bár sűrűn küldözgettem a visszahívó sms-eket, anyám nem sietett felhívni. Kimentem, ott is álldogáltam egy kicsit, még egy visszahívós, aztán vissza be. Ott odamentem egy kis gépecskéhez ami határozottan úgy nézett ki, mint a sorszám osztogató gépek, de sajnos nem ez volt a funkciója, az állás keresésben volt hivatott segíteni. Felcsillanó szemmel vettem észre az információs pultot, ahol vidáman és kedvesen (mert ekkor még az voltam) megkérdeztem, hol kaphatnék sorszámot. Ó, hát itt. (Még jó, hogy fel van tűntetve.) Nagyszerű, megkaptam a magam kis 319es számát, miközben a sor a 306nál tartott, gondoltam ebből nem lesz 11 órai találkozó Zsuzsival, azt hiszem napom egyetlen olyan gondolata volt ez, ami igaznak bizonyult. Fél órai tömegtől egy ajtónyival távolabb töltött ácsorgás után kezdtem magam rosszul érezni és erős késztetést éreztem rá, hogy lehuppanjak a földre, de gondoltam egy dolog a város bármely pontján csövülni, és más sok felnőtt között ilyet tenni, miközben épp felnőttként próbálok viselkedni. Kimentem, leültem a lépcsőre. Olvastam. Bementem. Ezt még ismételtem néhányszor, amikor felfedeztem a szemben lévő büfét és ragadozóként vetettem rá magam Capy multimra amit 320 pénzért beszereztem onnan. Fél liter. Cukros és meleg lé. Hiába, fantasztikus üzleti érzékem van. Visszamentem, leültem, ismét. További visszahívós sms-ek küldözgetése után (amikkel anyámat és Zsuzsit boldogítottam), úgy döntöttem, szükségem lesz a egy telefonfülkére, amennyiben kapcsolatba akarok lépni a forgalmas,fülledt,fárasztó és lassú irodától távol lévő ismerőseimmel. Azon morfondíroztam, mennyi az esélye, hogy Patti visszahívna ha küldenék visszahívót. Rájöttem, hogy semmi. Aztán azon, hogy felhívom egy sor panaszkodásra, de korlátozott volt apró pénzbeli anyagi helyzetem, úgyhogy úgy döntöttem, csak Zsuzsit hívom. (És imádkoztam, hátha eszébe jutok Gyurinak, mert baromira untam magam.) Belőttem a célt, gyors vágtával be is vettem és boldogan észleltem, hogy pénzes és még működik is. Felhívtam, áttoltam 1re a találkozót. Még bizakodó voltam, ugye, azt gondoltam menni fog a dolog, csak sorra kell kerülni. További 1 óra (már 1 órája ott voltam) ki be mászkálás után sorra kerültem. Kifejezetten optimistán lecsüccsentem. Amíg kinn voltam azon gondolkoztam, vajon nem kellett volna e anyakönyvi kivonat, de gondoltam az túlzás lenne (volt 4 féle igazoló kártyácskám). A nem túl kedves, és nem is túl ízléses hölgy megkérdezte, hány éves is vagyok. Közöltem, hogy 16, nem gondoltam, hogy ellenvetése lehet... Erre a válasz csupán annyi volt, hogy akkor az Andrássy út 10-be kell mennem. El voltam ragadtatva. Kérdés: vajon a kedves információs pasi nem tudott volna tájékoztatni róla, hogy a nyílvánvaló alsó határon lévő koromból kifolyólag NEM ITT kellene lennem??? És a legkevésbé sem érdekel, hogy az esetek nagyrészében egyetemistának néznek... Akkor is. 16 vagyok és attól, hogy nem vagyok olyan, mint a korosztályom (csúnya, sablonos és koraérett) még nem következik, hogy akkor tök más korosztály vagyok.... Egyébként meg, ma még egészen beolvadtam (öltözéktől eltekintve, bár az sem volt olyan érdekes) hála a vasalt hajnak és óriás napszemüvegnek. Ami bent mondjuk evidens, nem volt rajtam. (És mellesleg, utálok így kinézni. Nem azért, mert csúnya lennék. De nem én vagyok. EZ volt reggeli lelkibetegségem egyik oka, amúgy. Én nem én vagyok egyenes hajjal. És elég nehéz úgy mászkálni és intézkedni, hogy nem érzem magam magamnak... Ugye.) A nagyszerű hírek után ismét bevettem a telefonfülkét, tudattam Zsuzsival, hogy jó lenne, ha MOST indulna, majd komótosan elindultam bérletet venni. Ahol az a kedves nő ücsörgött szokott lassúságával kiszolgálva a becsületes BKV-s utasokat, akinek hála év elején kificamítottam a bokám. Mert annyira hülye volt, hogy sikerült annyira felidegesítenie, hogy nem figyeltem a lépcsőn (igaz, talán nem a bérleteket kellett volna pakolgatnom a pénztárcámban, de a legtöbb esetben képes vagyok több dologra figyelni)... Amikor megláttam kissé frászt kaptam (ennek ellenére, és annak, hogy a tűréshatárom kezdett feszessé válni, kedves voltam még vele is), úgyhogy nagyon figyelmesen mentem le a lépcsőn. A Gyöngyösinél viszonylag keveset vártam Zsuzsira, jó tempóban megérkeztünk a Westendhez ahol először rávetettem magam a Burgerre és bár nem eszem gyorséttermi kaját és főleg nem ennyire egészségtelent, mégis vettem egy sajtburgert és egy caffe latte-t, mert muszáj volt. Gondoltam, vagy cigi vagy ez. 4 harapásból tüntettem el a sajtburgert, a kávét viszont még a Nicis boltban is kortyolgattam, ahonnan aztán kedvesen ki is lettem tessékelve, mert ugye ott nem lehet folyadékot fogyasztani. (még akkor sem, ha egy kis lyukon keresztül kortyolgatom és talán 16 évesen van akkora koordinációs képességem- oké, tudom, nincs, de azért ez ránézésre nem egyértelmű- hogy nem locsolom össze cuki kis plüssfiguráikat az értékes kávémmal. Ami egyébként lényegesen rosszabb, mint a mekis, úgyhogy véglegesen elpároltam a Burger mellől. Ja, és a sajtburgernek is elveszett valahol az íze és mérete az évek során, úgyhogy... Végül a Niciben mégis megoldottuk az ajándék kérdést, úgyhogy gyors léptekkel eltűntünk az általam legjobban gyűlölt pláza csodából. Próbáltam Zsuzsit rávenni, hogy kísérjen el az Andrássyra, de nem akart.:P Jól tette. De az az igazság, hogy ha velem van fele ilyen hülye sem vagyok, mert ő képes kordában tartani az életét... Súlyos hasfájásom (gyorsan ittam le a kávét a kizavarás után, illetve eleve fájt, mert ugye rosszul lettem szeretett újpestem helyi, egészen pontosan Közép-magyarországi regionális Munkaügyi Központjában.) megakadályozott az azonnali továbbindulásban, így egy taxi váró vagy mi a cuccnál várakoztunk Zsuzsival, míg össze nem szedtem magam. Közben elment mellettünk 1 busz és egy roppant idióta fejű ember (persze pasi) bámult ki és vigyorgott ránk. (ez nem az első volt a napomon, meg a hetemen sem, és esküszöm, még 1 pasi, aki csúnya és gáz így néz rám, én kasztrálni fogom.) Valahogy aztán eljutottam az Oktogonhoz, ahonnan a Hősök tere volt az uticélom. Merthogyha már Andrássy út. (Arról természetesen halvány foggalmam sem volt, hogy az Oktogonon keresztülfut az Andrássy...) Rossz irányba szálltam, úgyhogy az Operánál szépen visszamentem. Itt már éreztem lelkesedésem csökkenését, de még próbáltam nyugtatgatni magam. Békében eljutottam a Hősök terére, ahol kevésbé békésen tudatosult bennem, hogy teljesen másik oldalon vagyok, vagyis, hogy ott a 200as számok kezdődnek... Gondoltam á, semmi gond, szépen lesétálom, nem lehet messze. (Határozottan 1 felé közelített az óra...) Talán 10 perc séta után jöttem rá, hogy hiba van, földalattira kéne szállni, de tartottam tőle, hogy akkor megint elmegyek a cél meleltt, úgyhogy a biztonságos felszínen maradtam. Séta. És magamban folytatott élénkebbnél élénkebb párbeszédek. Hogy hogy a francban tudok MINDIG ilyen kibaszottul idegesítő helyzetekbe kerülni. Mert mégis ki akar felnőni?? Tudom már, tegnap mi volt a bajom. Hogy ezzel, hogy dolgozni fogok, legalábbis eddig úgy nézett ki, most nem tudom mi lesz... a felnőttek világába lépek. Ráadásul ma még egyedül is intézek ügyeket... Én, akinek a fodrászhoz bejelentkezés egyedül, gondot okozott (mostanáig). Igen, önállósultam jó pár éve, legalábbis anyámtól függetlenedtem, de az a nagy büdös helyzet, hogy bármit is csináltam, valakit mindig magammal cipeltem. Mert a félelmetes felnőtt világban egyedül mászkálni, hát azért azt kössz nem. Úgyhogy ez nagy lépés volt. És mivel betegesen nem akarok felnőni, betegesen kiakaszt az idő múlása, stb stb. nem épp ez az az út ami segít a lelkiegyensúlyom stabilizálásán. (És ez a mai időpocsékolás is felbosszantott, mert nekem nem végtelen az időm... Egyébként, talán nem kellett volna belekezdeni egy vámpír storyba ugye- Twilight- akkor legalább az óra nem ketyegne a fejemben. Bár, azelőtt ugyanúgy kiakadtam a szülinapomtól, úgy 14 éves korom óta...) A Kodály- körönd felé kezdtem sejteni, hogy eljutok az Oktogonig (vagyis indulásom pontjára), aminek a gondolata enyhe sírás kényszert keltett bennem. Amikor aztán megpillantottam a a jól ismert sárga M-et a nagy rózsaszín ház tetején, akkor már a nevetés jött rám, mert ekkora lúzer is csak én lehetek. Az Oktogonnál letértem a Teréz körútra, de gyorsan rájöttem, hogy az nem épp Andrássy, úgyhogy visszaballagtam a pesti Broadway felé, amit nagyon jól ismerek azokból az időkből, mikor még havonta minimum kétszer jelenésem volt az Operettszínházban. Vagy csak egyszerűen arra jártam, hisz 13 évesen az ember lánya, és az ember lányának hasonlóan infantilis barátai mivel is tölthetnék olyan jól az idejüket, mint az Operettszínház és hozzátartozó épületekre kihelyezett vitrinekben tárolt képek milliószori megnézetelével? Ugye, senkinek nem jut eszébe más. (Már aki eljutott az idáig való olvasásban... Ez nem egy kisregény, ez egy horror novella...) Szóval elsétáltam a Jókai és Liszt Ferenc tér mellett, aztán imádott Nagymező utcám mellett, és közben azon gondolkoztam, a megszámlálhatatlan nagymező utcai látogatásaim során, vajon miért nem néztem fel egyetlen egyszer sem valamely ház barátságos táblácskájára így okosodva ezzel annyira, hogy tudjam, az egykori világmindenségem közvetlen az Andrássy út mellett helyezkedeik el?? Mikor az Operához értem már nem volt kedvem mosolyogni a napomon, mert nem sokkal azelőtt éreztem meg a lábaimon növekesének indult vízhólyagok erőteljes tiltakozását a további séta ellen. És végül, megérkeztem az Andrássy út 10-be, ahol a kint lévő tábla tudatta velem, hogy valami 1kor bezárt, de még maradt bennem egy csöpp remény. Pont annyi, aminek törtrésze segített hazajönni, és nem besétálni a földalatti elé. A felettéb barátságtalan portás bácsi aztán közölte velem, hogy 1ig voltak, bezárt, kész. Konkrétan rávicsorogtam, mert bunkó volt, mert ideges voltam és, mert éreztem, hogy bőgni fogok, azt pedig én NEM. A könnyeket már kinn, a napszemüvegem biztonságában már nem tudtam visszatartani, de ez nem volt látványos. Aztán szembejött egy hihetetlen helyes srác, és kedvesen is nézett rám, de igazából nem tudom miért. Itthon szembesültem a tükörképemmel és bár azt gondoltam, hogy a hazafelé vezető utat egy kalappal még meg kéne toldani (a nepszemüveg mellé) és esetleg egy vékony sál is jöhetne, egyáltalán nem néztem ki rosszul. És azért, ezért még képes voltam hálát adni.:P Szóval a külsőm az egyik alternatíva, a másik, hogy a napszemüvegem mégsem olyan sötét, és látszott, hogy ki vagyok akadva. Persze még az is lehet, hogy csak szánalom volt, mert nem sok kultúráltan kinéző lány szokott összeszorított szájjal végigvágtázni az elit úton, azt hiszem. Vagy ha ez rosz megfogalmazás is, minden esetre tudom, hogy nem voltam hétköznapi látvány.:P 

A düh furcsa dolgokat hoz ki belőlem.:P Rájöttem, hogy Budapesten az egyik legjobb hely a földalatti aluljáró. 

A napom iggazán szájtszíingtúr volt, a bel-belvárost bejártam, köszönöm jól szervezett országomnak (mert ha 1ből közlik velem az infókat, ugye nincs ez...) és persze saját, isteni szerencsémnek, hogy a jó **** élet **** meg, hogy azért a végén úgy ízesen elmondjam a tömör véleményem a napról. És méég, mint emíltettem nincs vége, jön az évzáró, matekból megbuktam és magyarból 3 leszek, ez lenne a korona. Azért remélem, a horror nem válik lidérccé...

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.