Nem fogom fel.
Szecsa zokogva hívott, az Árpád- hídi (gáz, sosem tudtam ezeket hogy írják, de most érdekelni sem érdekel) metrómegállónál tőle nem messze állt egy nő. Beugrott a metró alá. 
Nem tudom megérteni. Beszéltem anyukámmal, próbált enyhíteni a felháborodásomon, megdöbbenésemen és tehetetlen dühömön, mert tudom, hogy ez most nagyon megviseli Szecsát. Nem tudom én hogyan reagálnék. Mennyire sokkolna és mennyire sérülnék ezáltal. Keményebb vagyok, mint ő, sokkal, ugyanakkor a dologban nem is maga a halál az ijesztő, hanem ami elvezette odáig, hogy ezt megtegye. 
Én megértem az öngyilkosokat. Azt gondolom, van az a mélypont az életben amikor azt mondod nem tudsz tovább menni, nincs miért, nincs hova. És akkor nem számít sem család, sem barátok. Így pedig természetesen azok sem, akik idegenek és mégis fájdalmat okoz nekik. Anyu szerint ilyenkor egyszerűen elborulnak, nincs hosszas döntési folyamat, aki ezt választja annál ez egy pillanat műve. Nem tudom és nem akarom ezt megérteni. Nincs joguk tönkretenni életeket azért, mert a sajátjuk szar volt és nem bírták. Egy dolog, hogy gyengék az élethez, de legalább tisztességesen csinálják. A vezetőnek mennyi idő amíg valamennyire kiheveri? Aki közvetlen mellette állt? Kisgyerekek? Vagy csak érzékenyebb felnőttek? Vagy aki szintén elkeseredett? Milyen annak ezt látni? 
Kamaszként, nem tudom mennyire gyakori ez, de a gondolat egyszer kétszer biztos előjön. Nekem 17 év alatt egyszer volt ilyen, Gábor elvesztése volt az abszolút mélypont, a fájdalomszint közel hasonló volt, mint most, de már sokkal erősebb vagyok. De nem tudtam volna megtenni, bár fizikailag is közel voltam hozzá. De ha akkor valaki megteszi mellettem... Nem tudom mennyire éreztem volna az életben rejlő lehetőségeket. Mindig vannak mélypontok, hullámvölgyek, és tudva ezt, elgondolkozik az ember, hogy mi kell ahhoz hogy tényleg megtegye. 
Tudom, hogy engem többé nem fenyeget a depresszió veszélye, tudom, hogy soha nem fogom feladni az életem. Így is túl rövid. És jöhet bármilyen rossz, van onnan út fölfele is. Depresszív időszakok vannak, lesznek. Lassan betöltöm a 18at, hivatalosan felnőtt leszek. És mit tanultam a gyerekkoromból? Persze hosszas felsorolást készíthetnék, mert sok mindent, az alap tudástól eltekintve, de főleg azt tanultam meg, hogy az élet kurva nehéz. Jól csinálni. Több mint elegendő tapasztalatot szereztem pofára esés terén, basztam el jó sok dolgot és tanultam a levükből rendesen... Viszont ez megtanított fölállni, megtanultam, hogy a legbiztosabb is elveszhet és megtanultam hálát adni azért amim mégis van. És innen szemlélve, bár most sem könnyebb mint megnevezetten depresszív időszakaimban- nem vagyok épp problémamentes, de nem engedem el magam.
Haha. Ez a kezdek felnőni szimptóma. Sőt, nem csak én, a környezetem is. A vég kezdete...:P

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.