Megbeszéltük. Fáj, qurvára, én nem hittem, hogy így fog. De még mindig nem sírok. Tulajdonképpen én is csodálkozom, hogy még nem tettem meg, bármíly erős vagyok is. Azt hiszem, közre játszik, hogy pl most, mikor nagyon megtudnám tenni, itt a család körülöttem. És nem fogok elmenni sírni a szobámba. Azt nem. Össze kell szednem magam. Egyszerűen nem szabad. Mert akkor nem lesz megállás. Úgyhogy elég, nem is írok többet. Csak... Annyira hihetetlen... Hogy vége. Így. Áhh. Lehet egy barátságnak így vége? Lehet, hogy hülye voltam... Azt hiszem elmegyek aludni, mert itt meg Gyuri és Máté ölik egymást és ehhez most rohadtul nincs kedvem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.