Hazudnom kellett. Nem szoktam hazudni, csak füllenteni, azt is csak anyámnak, ha nagyon muszáj, de sosem nagyon fontos dolgokban. És nagyon ritkán, mert alapvetően elmondhatok neki bármit. Most apámnak kellett, de nem olyan jelentéktelen dologról, hogy hol voltam délután... (Anyámnak néha az kell. Mondjuk nem mondom el, hogy Gyurival mászkáltam, mert kombinál. De ez lényegtelen.) Azt hiszem írtam, hogy a nővérem csak levelet hagyott apámnak... Amit át kell adnom. A nagymamámról nem is beszélve, de arra ráérek még. Felhívott apu. beszélgettünk. Aztán megkérdezte mikor járt erre Kárla. Mondtam, hogy hétfőn, ami igaz, mert akkor ment el. Aztán, hogy ott van e még Évike lakásában. Mire lefutott az agyamban, hogy melyik magyar szavunkat használhatnám arra, hogy ott van, de közben nincs ott, ergo ne is hazudjak. Gondolom, biztos, azt hiszem... A biztos-at választottam, de ez is hazugság, mert pontosan tudom, hogy Dániában rendezgeti a szobályát, angolozik és próbál zökkenőmentesen meglenni az ottlévőkkel. Ő mindentől szabadultan jól érzi ott magát, közben itt hagyta nekem a feladatot. Szép a testvéri szeretet, de ha apám szívrohamot kap, akkor nem ér a dolog sokat. És képes... Imádja sajnálni magát. És most megfogja tudni, hogy a lánya lelépett egy szó nélkül. Nekik nem szólt, a gyakorlatilag családjának, mi viszont tudtunk róla... (Jó, én féltestvére vagyok, szóval családja, de mégis az apja és a nagymamája aki nevelte...) És nem mondtuk el. És főleg én. Az én feladatom megnyugtatni. És azt mégis hogyan? Persze, kitűnően használom a nyelvem, de ez összetettebb, semhogy logikus érveléssel meggyőzzem. Anyám itthon sem akar lenni. (Ami azért plusz probléma, mert én talán csak jövőhéten találkozok apuval, de az meg milyen, hogy 2 hete ment el és úgy kapja meg...) Ő nem vállalja magára a felelősséget és nem viszi el a balhét. Merthogy mindig mindent ő visz el. Ami közel nem igaz, mert én szoktam. Én üvöltözöm a két hülye öcsémmel és teszek rendet, mert ő nem tud. Én figyelek a nagyobbik hülye öcsém szarságaira (bár, nem jött össze ahogy kellett volna... Sulira nem figyeltem. Tudtam, hogy szarok a jegyei, de azt nem, hogy nem lesz meg az átlaga és kirúghatják...- a félévi balhéja miatt kiszabott átlaga kell legyen.-Bár azt mondja, ő sem tudta. Nyíílván.), hogy ne idegesítse magát. Amikor elfogyott a türelme, én nézem meg Gyurikával a feladatait. Én veszekszem apámmal, amikor valamin problémázik. Néha azt várom, mikor őszülök meg... Most ezzel negatív színben tűntetem fel anyát, magamat pedig piedesztálra állítom, de nem akarom. Anyu jó anya, csak képtelen harcba szállni bárkivel. (De tény, hogy ha apám engem céloz meg a sértéseivel, az ő nyelve is megered. De ilyen ritkán van, mert engem apám egyenlő félként kezel és nem is próbál veszekedni velem magam miatt, vagy irányítani.) Én pedig nagyszájúnak születtem és amíg valami nem az én problémám, megtudom oldani.:P Vagy talán csak ilyenné nőttem ki magam. Az ember végülis a környezetéhez idomul. És megvannak a szerepek. Ha egy hiányzik, valakinek be kell töltenie. Ahogy kell a feketebárány, aki régebben én voltam, újabban jókislánnyá avanzsáltam és átvette a szerepem az öcsém. Lényegesen nehezebb példának lenni, bezzeg Bettinek... Amíg az ember negatív példa, nem kell semmit tennie, csak önmagát adni... Ahogy pozitív, felelőssége van... Nyílván ezért is borultam ki az átlagomtól... Mert tőlem már nem ezt várják. Néhány éve nem számított volna érdekesnek, szokásos megdorgálás és mindenki elfelejti. Most viszont csalódás... Szép az élet.

Apu még Mátéka iskolai helyzetéről sem tud, félek, ha egyszerre adagoljuk, azt tényleg nem éli túl, minden költői túlzás nélkül. 

Nem tudom, mi lesz. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.