azóta, hogy legutoljára felpillantottam ide.  Van is, meg nincs is miről beszámolnom. Hiszen sok nem, csak nagy(? bár ez nem jó szó) dolgok történtek. Azt hiszem nem kell már megválogatnom, mit írok le, és mit nem. A kódoltabb írások csak azért születtek ilyen módon, mert nem akartam, hogy nyílt titkokká váljanak bizonyos dolgok. Az osztályomban legalábbis. Lévén, hogy néhányan túlzottan is értették volna. Mostanra nem hiszem, hogy 1-2 unatkozó baráton kívül bárki idetévedne az ismerettségi körömből, de még az is kétséges, hogy vannak mások akik visszajárnak, vagy épp csak erre. Persze a statisztikák szerint igen, de azt hiszem a keresőszavak alapján az okok is kideríthetőek, sőőt...
Summa summarum, nincs talán ki elől és mit titkolnom, bár amiket leírni készülök sem ismerős nyilvánosságnak valók, ugyanakkor valamikor valahogy mégis azért hoztam létre ezt a blogot, mert úgy éreztem, közölni valóm van. Ha más nem is, de az életem. 
Most pedig igazán van. Persze 100%os őszinteséggel soha nem fogok tudni ide írni. Pontosabb, mindenre kiterjedő tényközlés nem lehetséges. Mindig van egy titkos szeglet. Ilyenkor lehetne átvonulni másik blog megosztóra, és akkor már lehetőleg külföldire, de igazából nincs is kedven kínosan ügyelni az anonimitásra. Márpedig nem fogok kezdőbetűket írni és kihagyni magam az egészből. Inkább részeket. 

A hosszú és félig értelmetlen bevezető után pedig végre leírhatom. 

Tulajdonképpen ma jöttem rá. Ma tudatosodott. Az élet olyan egyszerű és vidám lehetne. Lehetett volna. Amellett, hogy a tanulás idegbetegebbé tesz az alapnál is. És az ilyen olyan családi gondok mellett is. Végül is, itt van Bence. Ha a szerelem ütne az életben minden mást, akkor elég is lenne. Persze nem akarom kicsinyíteni. Jobban szeretem az életemnél is. De kiderült, hogy az életemet is jobban szeretem annál, mint ahogy én azt gondoltam. 4 hete kiműtötték az anyajegyemet ami már hosszú ideje veszélyesnek tekintetett. 2 hete kiderült, hogy rosszindulatú melanomává fejlődött. Nem akarom többé azt hallani, hogy már megmozdult. Kivéve, ha a gyerekemről van szó. Másnap befeküdtem, vágtak belőlem még egyszer annyit, mint először. és a szövettan alapján ez ennyi is volt, szerencsére nagyon korán el lett távolítva, épphogy megkezdődött a burjánzás. Most már csak kontrollok, fokozott figyelem, bősz naptejhasználat és varratszedés maradt hátra. Azt mondták, ne legyen betegségtudatom. Hát persze, semmiképp. Végig jól viseltem, persze amikor az első műtét előtt levitt a sebész az onkológushoz ahol már pedzették az esetleges eredményt, majd a sebész is megemlítette, a műtét közben,  hogy rossz lehet a szövettan, kicsit meginogtam, sőt, az ezt követő délután során a nyugodtság közelében sem voltam (kivéve mások előtt, aggódtak helyettem elegen végig), szép lassan túlléptem a dolgon. Aztán amikor elmondták a szövettan eredményét, nem tudtam sírás nélkül közölni anyámmal, de azzal aztán el is vágták. A második szövettanra már nem is gondoltam. És csak ma rémültem meg igazán. Amikor már vége. Értelmetlennek tűnik és nem is valóságosnak, de rákos voltam. Mennyi idő lehetett amíg burjánzottak a gonosz kis sejtjeim? Nem tudom, nem kérdeztem. Valószínűleg csak hetek, tudom, mert viszketett körülötte egy ideje már amikor a sebészhez kerültem. Nem is hihető, hogy ilyen is van. Tudtam, mi történhet az anyajegyemmel, de nem vettem komolyan, mert "figyelek rá", "nem akarom, hogy csúnya hegem legyen", blablabla. Előbbi indokom a levétel halogatására volt végül is a szerencsém, mert észleltem, hogy nincs rendben minden. Ha nem megyek el most, nem akarom levezetni, mik következhettek volna. A bőrrák lenézhető, csak épp a melanoma eleve az egyik legveszélyesebb rák. Én meg persze hipochonder vagyok. Jobban is örülnék, ha csak képzeltem volna. Nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy még úgy 60 évet ki kéne húzni, de ennyi idő alatt hogy kerülhető el egy komolyabb daganat, ha már 18 évesen megkóstolt. Butaság lenne félni, mégis, nem az a reakcióm az egészre, hogy élni, élni, élni, hanem, hogy be kéne zárkóznom egy steril szobába ahol megfelelő tisztított levegő és bio zöldségek várnak rám, napi 2 óra testedzés minimum és összességében a világ minden káros hatása távol van tőlem. Már majdnem simán magam mögött hagytam a dolgot, de valójában sosem voltam ilyen. Fel kell dolgoznom, de egyelőre bosszantóan kétségbeesett vagyok, holott nincs okom rá. Az irracionális felem uralkodik. És még megverni sem tudom. Nem kellett szembenéznem a halállal, de jutott kellő bizonytalanság és félelem ahhoz, hogy most ne tudjon csak úgy tovább zajlani az élet számomra. De persze ez senkit nem érdekel, most le kell tennem azt a 2 érettségit és vizsgáznom is kell. 
Az életből megint megvolt.
Azt tanultam, hogy bármi baja van az embernek, bármilyen ostobaságnak tűnő furcsaságot észlel magán, inkább menjen orvoshoz aki hülyének nézi, minthogy késő legyen. Én mint már korábbiakból kiderülhetett, nem vagyok nagy orvoshoz járó, félek is tőlük meg nem is szeretem őket (ez egy zseniális dolog, ha az ember csak olyan mértékben hipochonder, hogy időről időre elsírja magát, mert viszket a szeme, tehát meg is vakulhat, vagy fáj a csuklója (évekig tartó ínhüvelygyulladás, mert orvoshoz ne fordulunk ilyenekkel), tehát amputálni kell.......), de ez most elég lecke volt önnön temetésem tervezésének szempontjából is, és azért is, mert vannak jó orvosok, néha még kedvesek is, és kórházban aludni egész mókás, ha amúgy az átlagéletkor 80. A lényeg, hogy orvoshoz kell járni.
Így a régóta elodázgatott vérvételemet is kérvényezem kedden, mert az irreálisan alacsony vérnyomásom ami időről időre le is esik és nem mókás ájulásokhoz vezet, valamint a vélt vitaminhiányom már éppen eléggé indokolttá teszi. 

megpróbálok egészséges lenni. Még nem tudom, hogy akarom megvalósítani ezt a 60 évet, de az már elég biztos, hogy a dohányzás ki lesz tiltva belőle. Teljesen minimálisra szorítottam vissza, nem is hiányzik soha, néha megszokásból rágyújtok, vagy van 1-2 olyan alkalom, amihez hozzátartozik, de azt hiszem lassan azokat is kihagyom. Nem félszből, egyszerűen nem kell, és biztosan jobb ha nem, mintha igen. 

A nővérem eltűnése next topic. Már épp elég késő van az olvasáshoz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.