Csakmert. Unatkoztam..
De már rágyújthatok. Amit meg is tettem ahogy megtehettem... Mert ez ugye a jó oldala. Sőt, van még vagy 2. Például hosszú idő után végre bőgtem egy iggazán jóízűt...  Nem kifejezetten hiányzott az életemből, de ha jön akkor jön. Kivéve mikor nem engedem.:P Hangoztathatom vidáman, hogy EZ VAN. Mint mindig... Semmi meglepetés, Betty/Lina ezmártökmindegy nem lehet boldog. És hülye ha azt hiszi, megy neki. Mert nem. Pedig tényleg akartam.
Elégettem. Nagy pillanat volt, az ember álmai ritkán válnak hamuvá gyakorlatilag is. De egy kis darab maradt. 
Bennem ugyan nem. Fog.

Őrködtek fölöttem, de mostmár tök egyedül vagyok, az öcsém rohant föl egy pillanatra, hogy beavasson következő napi terveibe, állapotomra közölte, hogy buta vagyok, majd elviharzott. Jó neki. Maradtam magammal, és igaza volt Szecsának, hogy féltett. Kezdem én is félteni magam. De semmi pánik. Nem vagyok, nem kifejezetten vagyok önző...

Nincs kedvem enni. Itt lenni. A teám sem ízlik. Aludni sincs kedvem. Élni meg... Ehh. 

Miééééért??????????????

Visszapattan a kérdés. Nem hiszek semmiben. Senkinek. Magamnak legfőképp.

És mégis, csak a kérdés a lényeg. És az erre való válaszra a legkevesebb az esély. Kitalálhatnám hogyan fogok angolozni, esszét írni, meg ilyesmik. Időm az van. Legalább. 

Keresem a motivációt a további napok megélésére. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.