Ma megnéztük ezt is. Petivel. 
Azért megnéztük, mert ez ilyen belső szemes dolog azt hiszem.
Érdekes élmény volt, jó értelemben. Egy teljesen elsötétített teremben vezetett végig Sanyi, vak kísérőnk. Valójában nem tudom, egy terem volt e vagy több, voltak függönyök és falak, és a hangokból ítélve el kellett különülniük egymástól rendesen is. 
Az első percekben nehéz volt megszokni a végtelen sötétséget, néha úgy éreztem fényt látok, de mint kiderült, csak a szemem próbált fókuszálni, látható pontot keresett ami persze nem volt. Bizonytalan volt a járásom is, nincs épp kifinomult hallásom, a szemeimet pedig a legfontosabb szerveimnek tartom. Így a látásom nélkül kiszolgáltatottnak éreztem magam. Egyszer mentem csak neki egy falnak, addigra már a felénél járhattunk és jelentősen felbátorodtam. A szaglásunkra csak a fűszereknél és a zöldség- gyümölcs standnál volt szükség (illetve míg Peti el volt foglalva azzal, hogy kiderítse Sanyi hogy dudált az utca részen elhelyezett fél? Fiattal, engem Sanyi megállított egy kupac könyv mellett, mert előtte megbotlottam, így volt biztos a helyzet. Szóval a könyveket is megszagolgattam, ezt mindig megteszem, az egyik legjobb illat ami a könyvekből árad.), sokkal inkább a tapintás volt a lényeg. Fel is kellett ismernünk néhány hangot, de én ezt igencsak figyelmen kívül hagytam, gyakran azt a zenét sem hallom amit épp hallgatok. Nem vagyok süket, csak ha nem figyelek kizárok minden hangot. Nem dolgozza fel az agyam.:P A tapogatózás elég jól ment, a szobrokkal voltam bajban, annyira, hogy Sanyi megszivatott és Dávid büszkeségére tapintatott rá, rajtam ez nem segített, először orrnak gondoltam. Nem az én hibám, hogy voltak gondjai a mérettel, szerintem másnak sem lett volna egyértelmű... A nehézségek végén megünnepeltük magunkat egy egy pálinkával. 
Ami igazából megragadó volt az nem is ami, hanem aki. Sanyi tökéletes magabiztossággal mozgott mellettünk, a sötétben ő látott. Nagyon vidám volt és teljesen hétköznapi. 
Nem tudom én milyen lennék, ha nem látnék. A nagymamámnak szürkehályogja volt, lézerrel ez kezelhető, de eleve nem feltétlen vezet a látás elvesztéséhez. Viszont emiatt is sokat gondolkoztam ezen az egészen. Vajon kinek "jobb", aki vakon születik, vagy aki később válik azzá. Ha így születsz talán könnyebb "megszokni", elfogadni. Hisz nem volt más. De ha csak később alakul ki, vagy autóbaleset, egyéb miatt veszted el a látásod, akkor legalább láttál valamennyit a világból. És ezért azt hiszem én hálás lennék. Mert mindig van rosszabb. És hosszútávon az ember úgyis kénytelen ezt elfogadni. 
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.